"Öld meg a hegedűst"

Link

Két hatalmas pofonra tértem magamhoz. Egyszeriben testem minden pontjában sugárzó fájdalmat éreztem. Arcom le akart szakadni helyéről, orromon nem kaptam levegőt és éreztem, hogy vér csöpög belőle. Fejem borzasztóan lüktetett és csak arra tudtam gondolni, hogy nem kapok levőt, hánynom kell, és menten elájulok. Hideg fémes padlón feküdtem. Zötykölődtünk. Tehát autóban vagy valami furgonban vagyok. Amint megpróbáltam kinyitni szemem valaki zseblámpával belevilágított. Szédültem. Forgott velem a világ. Egyszer csak hatalmas fékcsikorgás törte meg a monoton zötykölődést. Megállt az autó, kinyílt az ajtó és már repültem is kifelé. Hatalmasat puffantam a hideg betonon, majd hozzám vágtak egy hátizsákot, egy fél pár cipőt és egy kést. Szemeim fájtak a hirtelen megváltozott fényviszonyok miatt. Az ajtó becsapódott, majd hangos gumicsikorgással elindult az autó.

Leírhatatlan fájdalmaim voltak. Mint akin átment egy úthenger. Az út szélén ültem pár percet, mire kezdtem magamhoz térni. Hajnalodott. Már világos volt, de autók és emberek nem voltak az utcán. Hűvös volt nagyon. Ekkor vettem észre, hogy kezem meg van kötve. A késsel gyorsan elvágtam a kötelet. Végig néztem magamon. Fél pár cipő, a másik a táska mellett, barna oldalzsebes nadrág, mint a kirándulóknak és trikóban vagyok, ami mellesleg csupa vér. Fáztam. A fákon sehol egy levél. Hol vagyok? A fejem a fájdalomtól csak úgy hasogatott. Felvettem a cipőt és a táskában további ruhák után kutattam. Egy póló, alsónadrág, zokni, egy pulóver, sál, sapka meg pár kacat. A pólót és pulóvert gyorsan magamra rántottam, majd oldalra fordultam és hánytam. Borzasztó fájdalmas volt, mintha valami végigvágta volna a nyelőcsövem. Vér és epe ízét éreztem a számban. Szemeimből az erőlködéstől patakokban folyt a könny. Valami furcsa érzésem támadt, mintha lógna valami a számból. Nem sok mindent éreztem, mert ajkaim kissé duzzadtak voltak, nyilván a pofonoktól. Egy hosszú zsinór lógott ki a számból. Megtörölgettem szemeim. A zsinór egyik vége a hányásomban, másik vége még mindig a számban volt. Elkezdtem kifelé húzni, de elakadt. Benyúltam a számba és meglepődtem, hogy az egyik őrlő fogam köré van kötve. Eloldottam, majd a másik felét kezdtem kihúzni a hányásomból. Egy ezüstszínű kis kulcs volt, gravírozott számokkal. Mi a fene folyik itt? Tettem fel a kérdést magamban. Az elszáradt fűben kissé megtisztogattam a kulcsot, majd zsebre vágtam. Összeszedtem magam, a táskát, nyakam és arcom köré tekertem a sálat, fejembe húztam a sapkát és elindultam. Minden lépésnél nyilalló fájdalmat éreztem lábaimban, hasamban. A fejem továbbra is sajgott. Nem ment a gondolkodás. Céltalanul sétáltam az utcán. Ludwig-Landmann strasse. Remek. Valahol Németországban vagyok. Zsebre vágtam kezeim, és ahogy kotorásztam pár apróságot találtam. Egy apróra összehajtogatott fecnit, egy öngyújtót, egy csomag cigarettát, egy gyűrött fotót, hátulján egy név Hilda. És egy telefont. Nokia E52. Remek. Bekapcsoltam. Pin kódot nem kért. Ezt a mázlit! Amíg a telefon betöltött elővettem egy szál cigarettát, meggyújtottam, és mélyet szívtam bele. Jól esett, bár emlékeim szerint nem dohányoztam. Pár éve volt ilyen telefonom, így ismertem a készüléket. Gyorsan megkerestem a GPS alkalmazást. Fortuna kedvel. Volt rajta. Elindítottam, hogy megtudjam, merre vagyok. Frankfurt Am Main. Németország. Hmm. Mit keresek én Németországban? A GPS szerint Frankfurt külvárosában voltam. Szűnni nem akaró fejfájásomtól és most már lüktető bordáim miatt a gondolkodás kissé nehezemre esett. Kiléptem a GPS alkalmazásból és a többi alkalmazást néztem át, hátha találok valami használható információt. Jegyzetek: semmi. Word dokumentumok: semmi. Se egy pdf, se egy txt fájl. Email-ek: semmi. Szöveges üzenetek közt 1 üzenet: „Legyél a Vajdahunyad várban este 7-kor fontos! Hilda.” Interneten keresztül küldték, így a számot nem tudtam visszahívni. A hívásnaplóban csak egy német szám volt. Hívtam. Foglalt volt. 5 percenként újra tárcsáztam. Foglalt. Lassan tisztulni kezdett agyam. Nézzük azt a cetlit. "kerüld el Napóleont." Na, ettől megint nem lettem okosabb. Az erőlködéstől újra sajogni kezdett a fejem. Sétáltam tovább.

Már órák óta sétáltam. Az utca csupa szeméttel volt tele. Az újságpapírokat csak úgy vitte mindenfelé a szél. Fájt a fejem, kimerült voltam és éhes. Egyik zsebemben találtam pár eurót. Leültem egy buszmegállóba és átnéztem a táskám. Üres jegyzetfüzet, egy toll, zseblámpa, tű és cérna, ettől végképp kiakadtam, és egy lejárt vonatjegy volt a táska tartalma. Dühömben és fájdalmamban tépni, gyűrni kezdtem a táskám, mire valami elkezdett zörögni benne. A zaj forrását kezdtem kutatni, mire rájöttem a szövet alól jön. Késemmel gyorsan felvágtam és egy nylon fóliába csomagolt valami akadt a kezembe. A nylon zörgött, ahogy gyűrtem és téptem. Kicsomagoltam. 4db útlevél, mind az én fotómmal különböző néven és nyelven. Amerikai, Kanadai, Német és Orosz. Mellette egy köteg dollár és egy köteg euró. Kissé elhűltem, mikor belém csapott a felismerés. Ki vagyok én? A nadrágom oldalsó zsebében találtam egy levél aszpirint. 3 szemet gyorsan be is vettem. Pár perc múlva hatni kezdett s már kevésbé lüktetett a fejem. Már borzasztóan éhes voltam. Késő délután volt. Telefonomban megnéztem a mai dátumot. Február 7. A jegyen 4.-ei dátum volt. Hogy honnan, hova szólt a jegy, nem tudni, mert az a rész hiányzott. Egyszerűen le volt tépve. Mindent visszapakoltam a táskába, mert észrevettem egy furcsa figurát, aki már egy ideje ott settenkedett körülöttem. Ahogy felálltam, elindult utánam, de olyan iramban, hogy pár szökkenéssel ott termett mellettem. Abban a pillanatban egy autó állt meg mellettünk és erőszakosan rángatni kezdett.

– Beszállás! – Mondta oroszul.

– Bazd meg! –  

         Válaszomhoz hozzácsatoltam egy állast is amitől, mint egy lisztes zsák, eldőlt. Rohanni kezdtem, két épület között be, egy kerítésen át, majd még egyen és még egyen, végül egy szűk sikátorhoz értem. Egy beugró ajtóban bújtam meg. A sikátor végébe tőlem alig pár lépésre egy taxi fordult be. A sofőr kiszállt, körbenézett, majd könnyített magán. Felnéztem az égre és egy halk köszönöm-öt morogtam orrom alatt. Miután a sofőr végzett a dolgával mögé léptem. Tökéletes német kiejtéssel megkértem, hogy vigyen a nagy központi vasútállomásra. A taxis nem értette melyikre gondolok. Arra, amelyik úgy néz ki, mint egy hatalmas hajó. Bólintott. Mindketten beültünk. Ahogy távolodtunk, figyeltem nem követnek-e. Kb fél órás kocsikázás után megérkeztünk. Kifizettem az utat, majd elindultam befelé. A csomagmegőrző irányába vettem utam. A számokat néztem. 00187. Milyen ironikus. Amerikában a 187-es kód a gyilkost vagy gyilkosságot jelenti. Megvan a szekrény. Kicsit távolabb mentem és leültem. Figyeltem és vártam. Miután senki és semmi nem volt gyanús odaléptem a szekrényhez. Kinyitottam. Egy ismerős sárga boríték volt benne. Egy újabb megőrző kulcsa, egy kocsi kulcs – Mercedes – és egy üzenet oroszul: "Öld meg a sötét bástyát." Zsebre vágtam a kulcsokat, becsuktam a szekrényt és a másik kulcshoz tartozó szekrényt kezdtem keresni. Nem volt messze.00112. Hmm. Ez pedig a nemzetközi segélykérő hívószám. Ezen már komolyan elgondolkodtam. Gyorsan kinyitottam a szekrényt. Egy fekete aktatáska volt benne. Résnyire kinyitottam. Tele volt 100 eurós bankjegykötegekkel. Becsuktam, majd a szekrényt és a mosdó irányába vettem utam az aktatáskával. A mosdóban bezárkóztam egy fülkébe. Kinyitottam az aktatáskát és a pénzt elkezdtem átpakolni a hátizsákomba. Ekkor pillantottam meg a jeladót és a felső részben egy töltött, hangtompítós, porcelánbetétes Glock 17-es fegyvert. A fegyvert becsúsztattam a nadrágomba, a pénzt beszórtam a hátizsákomba a nyomkövetőt pedig a kezemben fogtam. Kifele menet az aktatáskát bedobtam a szemétbe a nyomkövetőt pedig egy turista táskájába csúsztattam. 

            Pár lépés után egy nő lépett oda hozzám és kissé idegesen, német akcentussal, angolul szólt hozzám.

– Te totál megőrültél? Mit keresel még Németországban??? 2 napja Pesten kellett volna találkoznunk! –  Valahonnan ismerős volt, mintha már láttam volna. Kissé félénken kérdezem, miközben belém karol és kisétálunk az épületből a parkolóba.

– Hilda, ugye? –

–Na, ne! – Ezt nem hiszem el! Kissé elhúzta arcomat takaró sálam, és látta, hogy szörnyen festek.

– Nem megmondtam, hogy kerüld el Napóleont!? –

– Fogalmam sincs, hogy mi történt! Mi több, azt se tudom, Én ki vagyok! – Válaszoltam kissé kétségbe esetten. Miközben a parkolóban kerestük az autót, 2 furcsa pacák került elő a semmiből. Nem voltak túl kedvesek, mivel se szó, se beszéd tüzelni kezdtek felénk. A golyók, csak úgy süvítettek a fülem mellett.

– Ezek Napóleon emberei! –

– De hogy találtak rám? – Kérdeztem, miközben én is visszalőttem. Egyikük pont a szeme közé kapta. – Úgy, ahogy én okos tojás! A telefon, ami most is nálad van bekapcsolva, nem védett! Amint bekapcsoltad, a beépített GPS egy spéci program segítségével, nekem is küldte a jelet. Motorral 6 óra alatt, itt voltam pestről. Így találtak meg Napóleon emberei is. Meg akarnak ölni, mert megölted a bátyját. – Mindeközben a golyók szüntelenül csapódtak be a fejünk mellett a parkoló autók oldalába, ablakaiba.

– Értem, de akkor, kik raboltak el és verték pépesre a képem? –

–  A CIA emberei és 1-2 FBI-os fiú. –

– Csodálatos! Mit keres itt a CIA és a hatáskörén kívül az FBI? És akkor, miért engedtek el? –

– Biztos telenyomtak mindenféle drogokkal, azért nem emlékszel. 1-2 nap, amíg kitisztulsz és helyrejössz. A CIA és az FBI, azért engedett el, mert nem volt kellő mennyiségű bizonyítékuk, és úgy gondolták, inkább öljük halomra egymást. Inkább takarítanak, mint magyarázkodnak. Szép lövés! Menjünk! – Újra megnyomtam a kulcson a gombot és pár lépésre tőlem, felvillant autóm lámpája. Fejem újra zúgni kezdett és lassan előtörtek belőlem emlékek foszlányai. Hátradőltem ülésemen és pihenni próbáltam. Hilda vezetett. Nem úgy, mint egy nő. Hanem, mint egy versenyző! 

           Egyre csak hasogatott a fejem és egyre több kérdés tört elő bennem. Ki ez a Hilda? Ellenség vagy barát? Ki ez a Napóleon, és vajon Napóleon honnan tudta meg, hogy ha én is tettem hidegre a bátyót, ki volt a hunyó? Miért volt nyomkövető a pénz között? Mit akartak tőlem az oroszok? Mit jelent az, hogy „öld meg a sötét bástyát”, és még pár tisztázatlan kérdés... Kell egy forró fürdő és egy kiadós alvás! Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.

A prágai faládika

       Hajnali 4-kor jött a hívás a "piros" telefonomra. Az első búgás után átkapcsolt a rögzítőre. -Tisztelt...-hajnali négykor! Remek!
- a kikölcsönzött könyv kölcsönzési határideje lejárt, kérjük a kölcsönzött...  - blablabla a többit meg se vártam. Kikapcsoltam. A ház előtti postaládán 2 vízszintes vonal volt húzva fehér krétával. Mivel a drága autóm akkumulátora bemondta az unalmast, így kénytelen voltam taxit fogni. Persze, hogy hajnali 5-kor nincs a környéken egy árva taxi se. Battyoghattam le a hidegben, csípős széllel szemben a vasútállomásra. Félúton meguntam és szerencsémre pont jött egy busz. Leintettem. Munkás járat és mivel nem ünneplőben voltam, a sofőr munkásnak nézett és felvett. A buszon se volt az a nagyon meleg, de mérföldekkel jobb volt, mint sétálni a csípős hidegben. A váróban leültem a legtávolabbi sarokban lévő padra. A bűz ami a váróban terjengett, gyerekkori emlékeket idézett fel bennem. Egy pillanatra elrévedtem a múlt emlékein, majd körbenéztem és benyúltam a pad alá. A szokásos kis sárga boríték akadt a kezembe, felragasztva a pad aljára. A csendet, csak az éppen megálló és már tovább is haladó vonat hangja törte meg. Ismét körbe néztem,   felálltam,   ránéztem az órára és mint egy hétköznapi utas, kisétáltam a váróból. Fogtam egy taxit és irány a belváros. Egy kávéház előtt állt meg a taxim. Fizettem. Még borravalót is adtam. Erre felénk vidéken nem túl drága a taxi. A kávézóban rendeltem egy forró cappucino-t, majd leültem egy géphez. Memória kártya be, jelszó rendben, de meglepetésemre egy kulcs is volt a borítékban. Egy csomagmegőrző kulcsa. Ritka, de nem először fordult elő.

      Jürgen Staenku. 48 éves, elvált. Gyerek nincs. Jómódú régiség kereskedő. Prága. Fedősztori egy Piovanni nevű fiatal írót viszek Prágába dedikálni. Remek, még bébicsőszködhetek is. Soha nem hallottam erről az íróról, pedig sokat olvasok. Indulás ma délután. A dedikálás is le van szervezve. Nem lesz túl sok időm, de a kávézó ahol a dedikálás lesz, két háznyira van Jürgen üzletétől. Lassan megiszom maradék forró italom és indulok a pályaudvarra. A csomagmegőrzőben egy borítékban csak a megszokott új iratok és egy Mercedes kulcsa. A parkolóban egyetlen egy Mercedes parkolt, legnagyobb meglepetésemre vadonatúj. Bár nem volt feltűnő, de mégis gyönyörű darab. Zsebemből elővettem egy kis körömcsipeszt, megfogtam a memóriakártyát és meggyújtottam. Mint ahogy szokott, hangosan, sercegve, pillanatok alatt elégett. Bepattantam az autóba és már gurultam is tovább...

       Pontban a megbeszélt helyen, összeszedtem emberem és már száguldottam is Prága felé. A rend kedvéért fekete Armani öltönyt és fehér inget vettem fel fekete nyakkendővel. Piovanni úrnak fel se tűnt és itt jegyezném meg halkan, hogy csak a szerepem kedvéért teszem mindig oda, hogy úr. Nem éppen nagyvilági ember. Inkább amolyan művészlélek amit mi sem bizonyít jobban, hogy a csomagtartóban a szövetkabátom mellett a fotós felszerelése pihent. Az út eleinte jóízű beszélgetésben nőkről, fociról, majd csöndben, magányba burkolózva telt.

       Brno-ban tettem egy kis kitérőt. Az Ikeában vettem ezt azt. Az út csendjét csak a cseh autópálya jellegzetes ütemes kattogása törte meg. Ki nem állhatom. Még jó, hogy nincs vesekövem, mert kirázta volna belőlem, Merci ide, vagy oda... Estére értünk Prágába. Mivel Piovanni úr türelmetlen volt, így először a kávézóhoz mentem. A kávézó nem messze volt a Károly hídtól és arra számítottam, hogy még így este felé sem fogok parkolóhelyet találni. Tévedtem. Szinte teljesen kihalt volt a környék autósok szempontjából. Turisták sétáltak bőven, de nem nevezném tömegnek. A kávéháztól nem messze parkoltam le. Piovanni úr izgatottan, bár a hosszú utazástól teljesen elgémberedve, kipattant az autóból még a kabátját is elfelejtette magára venni. Gyorsan ráadtam, nem véletlenül. Korábban egy nyomkövetőt rejtettem el benne a biztonság kedvéért, nehogy bajba sodorjon. Sietős léptekkel elindult a kávézóba. Tömeg nem volt így tudtam, nem sok időm van talán fél óra. Felnyitottam a csomagtartót, majd az Ikeában vásárolt csomagot kibontottam. Egy fekete aktatáska volt benne. Felpattintottam a zárat és elégedetten nyugtáztam magamban, hogy rendben van a tartalma.

      Jürgen elég sokáig benn tartózkodott az üzletben. Mikor beléptem fel se nézett asztala mögül. A hosszú üzlet végéből nyílott irodája, ajtaja tárva nyitva, így tökéletesen látta azt, aki üzletébe eme késői órán belép. Megfordítottam a táblát, closed, majd halkan elfordítottam a zárban a kulcsot. Illedelmesen köszöntem, majd egyből a lényegre tértem.
-Hoztam valamit, amire vethetne egy pillantást.-  Ezzel elővettem az aktatáskámból egy kis fa ládikát. Rózsafa, díszes faragással. Jürgen arca elsápadt a meglepetéstől.
- Neeem! Ez nem letezik! Ez nem lehet áz!- mondta enyhe német akcentussal.
- De igen! -  Ezzel felpattant székéből, átviharzott az irodája másik végébe. Egy ócska irattartó szekrényben kezdett izgatottan kotorászni úgy, hogy derékig eltűnt benne. Kisvártatva megjelent egy megszólalásig hasonló dobozkával. Oldalaikon a mintázat egymás negatív és pozitív mintái voltak. Óvatosan összeillesztette őket, majd a két ellentétes sarkán megnyomott egy egy faragott mintát. Kattant egyet a ládika, majd egy hosszú, nagyon vékony fa pálcika csúszott ki mindkét dobozból. Olyannyira vékony volt, mint egy fogpiszkáló. Réz menetes az egyik, a másik pedig menetes foglalatban végződött. Mester munka! Ennyire vékony, menetes, foglalattal ráadásul rézből. Mester munka! De nem is ez volt a legfeltűnőbb, hanem a formája. Háromszögletű volt. Nem egyenlő oldalakkal. Jürgen ettől izgatott lett, összecsavarozta majd az összeillesztett fa ládikákat kezdte fürkészni. Ez itt legalább 100éves. Mintha olvasna a gondolataimban, vagy hangosan gondolkodtam nem tudom, így szólt:
- Válóbán legáláb 100 eves! Óvátosán kell vele bánni. Titkokát rejtetek el bene és há eroszákál nyitjuk ki a benne tálálhátó sávvál teli üveg eltörik es odá vesz á tártálom, hásonlo modon, mint a kryptexek, csák, hogy itt áz á lenyeg, hogy áz egyiket á másik nélkül ne lehesen kinyitni.-  Egy nagyon apró lukat talált a ládika egyik sarkában. Háromszög forma. Passzolt bele a pálcika. Ahogy lassan becsúsztatta a ládikák zárjai kattogni kezdtek. Majd egyszerre nyílt ki mindkettő. Az egyikben, egy hártya vékony üvegcse köré tekert film volt, míg a másikban egy fekete selyem tok, benne valószínűleg gyémántok. Jürgen szóhoz sem jutott. A döbbenet kiült az arcára. Jürgen többet szóhoz sem jutott. A lövedék nem távozott sem a koponyájából, sem pedig a szívéből! 22-es köpeny nélküli ólom lövedék egy forgótáras, hangtompítós fegyverből. A becsapódás pillanatában deformálódik a lövedék és nincs az a ballisztikus, aki megállapítaná, milyen fegyverből lőtték ki.
A filmet egy fekete kis dobozkába teszem, ami korában is filmtekercsek tárolására szolgált, majd a gyémántokkal teli selyemzsákkal együtt, egy borítékba teszem, majd zakóm belső zsebébe rejtem. Körbe nézek az üzletben, mennyi értéktelen kacat, majd megpillantok a falon egy kis festményt. Alig kisebb mint egy A4-es papírlap. Egyszerű barna fa keretben van, semmi extra. Alatta egy árcédula: 11500 kč. Felkapom az asztalon heverő nagyítót, gyorsan végig pásztázom a festményt, hű az anyja. Eredeti Munkácsynak tűnik, bár ezt ha nyugodt körülmények között tudnám megvizsgálni, na mindegy. Akkor sem hagyom itt, mosolyogtam magamban. Még megnéztem pár apróságot de semmi. Csupa olcsó hamisítvány, kacat. Az irodájában találtam egy aprócska faberge tojást. Az is eredeti volt. Még szép, hogy nem hagytam ott. Órámra pillantottam. Időben vagyok, de lassan menni kell. Kis aktatáskám mélyéről előkerült egy kis tasak. Benne folyadék. Kissé trutyis. A konyha mosogatójába tettem egy bögrét beleöntöttem a tasak tartalmát, majd 10 csepp vizet csepegtettem rá. A gáztűzhely mellett hagytam. A gázcsapot megnyitottam, de csak épp hogy, a szomszédoknak fel sem fog tűnni csak 1-2 nap után. Indulás előtt még egyszer körbe néztem és egy kis meglepetést hagytam a bejárati ajtóban. Behúztam magam után a raktár ajtót és sietve távoztam.

          A kocsihoz időben értem vissza. Az állófűtés melegen tartotta az autót. Megjött Piovanni úr is a dedikálásról. Elégedett mosoly ült ki arcára. Megköszönte a szolgálataimat, de ma már nem lesz rám szüksége, menjek vissza a szállodába és nyugodtan feküdjek le. Piovanni néven volt 2 szobafoglalás. Nem volt túl sok csomagunk, nekem egy kisméretű utazó bőrönd, míg Piovanni úrnak egy hátizsákja és a fotós felszerelése. Bejelentkezéskor közöltem a recepcióssal, hogy még nem vesszük birtokba a szobáinkat, de szeretném, ha a csomagjaink felkerülnének. A recepciós intett a londinernek, rámutatott az órájára, hogy az idő pénz, most megdolgozhat érte. 5 eurót nyomtam a kezébe és felküldtem vele a csomagjainkat. A főtér után következő első utcán parkoltam le. Kinyitottam a kesztyűtartót és egy csomag cigarettát vettem elő. Már épp visszacsuktam volna, mikor megpillantottam egy könyvet. A borító hátoldalán Piovanni úr bamba ábrázata tekintett vissza rám. Bekapcsoltam a nyomkövetőt. Tőlem nem messze járkált a Károly hídon. Gondoltam mivel a fotós felszerelése a hotelben van, legfeljebb elmélkedéssel töltheti az időt. Belelapoztam a könyvbe és pár fejezetet elolvastam. Nem is rossz. Gyorsan szaladt az idő. A nyomkövető már egy ideje azt a jelet küldte, hogy egy helyben van. Hmm.

         Az autótól csak pár száz méterre egy épületből jöttek a jelek, de alig foghatóan. Kezdtem kissé aggódni, még a végén ez a kölyök lebuktat. Ahogy közeledtem a jel forrásához, egyszerre megvilágosodtam. Amint a kocsma ajtaján beléptem, egyből megpillantottam az asztalon elterült Piovanni urat. Merev részeg volt. Pedig csak 6 üres korsó volt előtte. Intettem a csaposnak, hogy fizetek. 50 eurót fizettem borravalóval. Három utcát cipeltem. Belöktem a hátsó ülésre. Feje hatalmasat koppant az ajtó kartámaszán. Fel se nyögött. A hotelhoz mentem. Fel a szobába, gyorsan lezuhanyoztam, lecseréltem ingem, fehérneműm, összeszedtem a táskáinkat és kijelentkeztem a hotelból. Piovanni ugyan úgy volt, ahogy a kocsiban hagytam. Csomagtartóból elővettem a kék villogót, felraktam a kocsi tetejére és hazáig 180-200km/órával száguldottam. Diplomata autót senki nem állít meg. 2.5 óra alatt otthon voltunk. Remélem ez az írópalánta a kocsmázás utáni dolgokra nem emlékszik majd... 2 nap múlva a hírek közt olvastam: gáz szivárgás miatt felrobbant Prága belvárosában egy bérház. A felújítás alatt álló épület üres volt, csak egy holtestet találtak, valószínű, hogy az épületben található üzlet tulajdonosa az...



http://andreapiovanni.blogspot.com/2011/01/egy-estem-pragaban.html
http://andreapiovanni.blogspot.com

A takarítás

         Frank eldobja a szájában lógó alig megkezdett fél szál cigarettáját és futásnak ered fel a lépcsőn. Az első lépcsőfokoknál zsebre vágja telefonját, majd előveszi és kibiztosítja a csőre töltött Glock 17-es típusú fegyverét biztos, ami biztos alapon. Felér a második emeletre. A lépcsőházban félhomály uralkodik. Frank higgadtan, kissé megemelkedett pulzussal közelíti meg a bejárati ajtót. Bal vállával a falnak támaszkodik és kezét a kilincsre helyezi, míg jobb kézzel a pisztolyát az ajtóra szegezi. Elfordítja a kilincset és sejtése beigazolódik. Minden akadály nélkül nyílik az ajtó. Erőteljesebben meglöki, hogy teljesen kinyíljon. Most már mindkét kezével magabiztosan a fegyverét tartja és halad a lakás belseje felé. Mindössze halk zene szól, majd ahogy a lakás belseje felé halad egy férfi sírására lesz figyelmes. A nappaliba érve megpillantja a kanapén fekvő letakart meztelen nőt. Az ing csak a nő arcát és a melleit fedi, karja lelóg az ágyról. Ahogy halad fegyverével pásztázza a lakás többi pontját támadók után kutatva. A sírást egyre hangosabban hallja majd észreveszi a hang forrását.

– Mr O’Neal?! – szólítja meg a földön kuporgó férfit, fegyverével még mindig körbe-körbe pásztázva. 

– Jól van uram? – szólítja meg ismét Frank, de a férfi, még mindig csak zokog. Frank lassan odamegy a földön kuporgó zokogó férfihoz fegyverét az ágyon fekvő nőre szegezve majd leguggol. Jobb kezével megérinti a férfit, de a fegyverét és a tekintetét még mindig a kanapén fekvő nőre szegezi. Frank megrázza a még mindig zokogó férfit, mire az kissé magához tér az önkívületi állapotából. Szipogva abbahagyja a sírást majd Frankre néz.

– Én nem, Én, Én, Nem! – Egy értelmesnek tűnő mondatot sem képes kinyögni. Frank kezdi megérteni mi is történhetett. Lassan feláll és elindul a bejárat felé. Lassan becsukja az ajtót és mély levegőt vesz. Ez, egy estére neki is sok volt. Fegyverét becsúsztatja tokjába, majd egy megvető pillantással fordul Russel felé, bal kezét csípőre teszi s jobb kezével arcát és állát dörzsöli. 

– Mi történt pontosan? –  Teszi fel a kérdést azt remélve, hátha ésszerű magyarázatot kap.

– Nem tudom. – Na, ennél többre számított. 

– Az egyik pillanatban még élt, de mikor szóltam hozzá már nem válaszolt. – Ezzel még nem vagyunk kinn a gödörből, gondolja magában Frank. Egy tollat vesz elő zsebéből, azzal fogja meg az inget. Szép lassan leemeli a nő arcáról s csak a fejét csóválja. Felismerte a halál okát. Mikor a közel keleten szolgált, ő is fojtott már meg közelharcban ellenséget, tudja, hogyan néz ki egy megfojtott ember holtteste.

– Megfulladt - . Russelt ismét a hányinger és a sírás kerülgeti. 

– Most mi lesz? Most mit tegyek? Ha ez kitudódik lőttek a karrieremnek és a sitten fogok elsorvadni!-  – Hé!!! Hagyja már abba a kislányos zokogást attól nem fog feltámadni, és engem is csak idegesít! – förmed rá Frank a férfira. 

– Szedje össze magát! Megmondom mit fogunk tenni!- Frank a zsebébe nyúl a telefonér. 

– Van egy régi ismerősöm, aki segíteni fog elsimítani ezt az aprócska kis problémát. – Ezzel elkezd tárcsázni. 

– Mennyi pénz van magánál?- kérdi kissé fennhangon.

– Nem sok, talán pár száz dollár. 

– Az kevés lesz, még előlegnek is. – Russel Frankre néz és eszébe jut a nyakék. 

– Ékszer jó lesz? – kérdi hitetlenkedve. 

– Az az 1 karátos gyémánt nyakék? 

– Az - feleli Russel. 

– Talán az is megteszi előlegnek a pénz mellett. – Frank a füléhez emeli a telefont. 

Kicseng. 

– Igen? – szól bele rekedtes hangon egy férfi. 

– Helló Dimitri. Hogy vagy? – Dimitri az orosz maffia egyik legkegyetlenebb gyilkosa. 

Volt Specnaz-os, megfordult a KGB-nél, majd kettős ügynök lett a CIA-nál. Néhány arc plasztikán már túl van. Érthető is, nincs túl sok barátja, de Frank tett neki már szívességet. Most viszonozhatja.

– Hello Mister. Milyen elvetemült dolog történt, hogy felhívtál? – Hanglejtésével érezteti, hogy a lehető legrosszabb időpontban zavarják. 

– Épp felújítom a lakásom és segítség kellene a szemét eltakarításához. Rád gondoltam. Profi munkához profi szakember kell. – Dimitri, tudja, miről beszél Frank és csak dühösen ennyit mondd:

- Drága lesz ez neked barátom! – Ezzel szétkapcsolja a vonalat. Frank vadul kezdi nyomkodni a telefon billentyűit. Valamit, értelmetlen halandzsa nyelven ír a telefonba majd elküldi az üzenetet.

– Öltözzön! – Fordul oda a még mindig egy szál gatyában a földön ücsörgő férfihoz. 

– Nincs sok időnk. – Frank a széthajigált ruhadarabokat kezdi összeszedegetni. 

– Az inget hagyja. A kocsiban adok egy másikat, van egy tartalékom. – Russel remegő kezekkel próbálja magára rángatni ruháit kisebb nagyobb sikerrel. Frank észreveszi a fotel kéretlen tartalmát. 

– Remek. Van még egyéb hasonló meglepetése? – Mutat Frank a fotelre. 

– Nincs. – kapja a kissé megilletődött választ. Frank elviharzik a konyhába. Minden egyes szekrényajtót feltép, kutat valami után. Russel némi viccelődéssel próbál magán erőt venni.

– Mit csinál Frank, megéhezett? – De a poénja nem arat túl nagy sikert. Frank egy műanyag flakonnal a kezében tér vissza. Letekeri a kupakot és a flakon tartalmát a fotel közepébe önti. Russel értetlenül nézi, mit csinál a testőre.

– Sósav. Megpróbálom eltüntetni a maga DNS-ét a helyszínről. – Russel végre valahára magára kapkodta ruháit, de most még csak árnyékában sem hasonlít arra a magabiztos Russel O’Neal –ra, aki egy órával korábban besétált Sophie lakásába. Frank odalép Russelhoz, megigazítja ruháját, még a cipőfűzőjét is átköti, nehogy hasra essen a lépcsőházban. Frank karon fogja Russelt 

– Most jól figyeljen rám! Kimegyünk azon az ajtón, lemegyünk a lépcsőházban, majd beül a kocsiba. Nem bámul semerre se, csak maga elé, nem szól senkihez, majd én beszélek, ha valaki megszólítja. Beül az autóba, majd behúzza magát az ülésbe és úgy tesz, mintha ott se lenne. A sofőr a közeli utcákban fog körbe-körbe autózni majd mikor itt elintéztem mindent, értem jönnek egy megadott helyre. Elviszem magát egy megbízható helyre, ott tölti az éjszakát. Megértette, amit mondtam? – Frank mélyen Russel szemébe néz: 

– ismételje el, amit mondtam! – Russel kissé megrémül, majd remegő suttogó hangon megszólal:  

– Kimegyünk az ajtón, le a lépcsőházban, majd beülök a kocsiba. Nem bámészkodom, csak magam elé, ha megszólítanak, maga elintézi. A kocsiban behúzom magam, mintha ott se lennék, kocsikázok a sofőrrel, majd felvesszük magát és elvisz egy biztonságos helyre, ahol ott töltöm az éjszakát.

– Remek! Mehetünk? – Russel vet egy utolsó pillantást a kanapén fekvő még holtában is gyönyörű Sophie-ra.

– Igen Frank, mehetünk. – Russel, amint kilép a lépcsőházból hatalmasat sóhajt. Mélyre szívja az utca bűzét, amit most valamiért, még is csodásnak érez. Az utca szinte teljesen üres, annak ellenére, hogy még este tíz sincs. Csak egy sárga taxi megy el Frank és Russel mellett miközben a kocsihoz lépnek. Egy bamba figura még int is a taxiból. Biztos valami flúgos, gondolja magában Frank. Sötét van, rossz a közvilágítás, nem ismerhetik fel. Frank szinte betuszkolja Russelt a kocsi hátsó ülésére, rácsapja az ajtót majd mond valamit a sofőrnek. Frank ellép az autótól, ami hirtelen gázzal útnak indul. Megigazítja öltönyét, körbenéz az utcán, hogy figyelte-e valaki és továbbsétál, mintha mi se történt volna. Benyúl zsebébe, előveszi cigarettáját, öngyújtóját és majdnem, mint egy szertartás, rágyújt. Még a cigaretta feléig sem ér, mikor egy sötét autó kanyarodik be az utcába és megáll mellette. Dimitri az. 

– Szállj be! – Frank elhajítja a cigarettát, majd beszáll. 

– Ugye tudod, hogy szívesség ide, szívesség oda ez akkor is sokba fog kerülni!?! 

– Igen tudom!- Válaszol méltatlankodva Frank. 

– Mennyid van? – Tér rá a lényegre Dimitri. 

– Kb 900 dollár és egy 1 karátos gyémánt nyakék, – Dimitri dühös tekintete szikrákat szór majd Frank kicsit habozva folytatja: 

– előlegbe. – Dimitri kissé elmosolyodik 

– Így már jobban hangzik. Mi a meló? – Frank körbe tekint, kíváncsi szemek után kutatva 

– a „B” Lépcsőház második emeletén lépcső mellett balra első ajtó. Takarítani kell. Gyors és egyszerű legyen, semmi nyom ne maradjon. És legfőképp úgy intézd, hogy ne derülhessen ki, hogy ki járt előzőleg a lakásban. Menni fog? – Dimitri komoly tekintettel Frank szemébe néz, tudja, ennek most tétje van. 

–El van intézve! – 

       Frank kiszáll az autóból, telefonál egyet és kényelmesen, mint bármely hétköznapi ember a park felé veszi az irányt. Dimitri tovább gurul autójával a lépcsőházon, nehogy szemet szúrjon valakinek a sötét autó. Egy kisebb fekete táskát vesz ki a hátsó ülésről, vállára lendíti és elindul a „B” lépcsőház irányába. A lépcsőházat furcsa émelyítő szag lengi be, amit a második emeletre érve egyre erősebben lehet érezni. Az ajtó nincs kulcsra zárva. Dimitri hatalmasat káromkodik magában, mikor meglátja a szag forrását a fotelban, 

– Az a hülye, barom! Miért nem a budiba rókázott!?! – Dimitri felhúzza fekete bőrkesztyűjét, nehogy véletlen ott hagyja valahol az ujjlenyomatát vagy a dns-ét. Megfogja Sophie testét és felülteti, ráadja a földön hevert ruháját, majd előveszi hangtompítós fegyverét és pár lépés távolságból háromszor mellbe lövi a halott nőt. A bútorokat csendben felburogatja, hogy az dulakodás látszatát keltse. Majd elő vesz egy üveget, melyben furcsa sárga folyadék van. Bőségesen lelocsolja a nőt, a kanapét, a fotelt, egy férfiinget a földön, a feldöntött komódot az előszobában, majd a konyhában kihúzza a szekrény mögül a tűzhely gázvezetékét. A csonkból csak úgy ömlik a gáz. Dimitrinek ha csak nem akar megsülni, előbb el kell érnie a kijáratot, mint a gáznak az előszobában a még égő illatos gyertyákat. Dimitrit leveri a víz, a szíve felugrik a torkába az adrenalin szintje az egekbe, végre egy kis izgalom gondolja magában és eszeveszett rohanásban hagyja el a lakást, ami akkor robban fel, mikor ő épp kilép a lépcsőházajtón. A robbanás hatására megszólalnak még a környező utcákban parkoló autók szirénái is. Dimitri sietve, de nem futva indul autójához. Mielőtt odaér, még egyszer körbenéz, látta-e őt valaki, majd beszáll és sietve elhajt.

Sophie

       Sophie illatos gyertyákat gyújt. A kedvenc illata a Pina Colada. Kókusz és Ananász illat terjeng a levegőben. Hangulatos kis második emeleti lakás Sophie második otthona. Itt is „dolgozik” és ide menekül az élet nehéz pillanatai elől. Mindössze két nagyszoba egy fürdő mellékhelységgel és egy konyhából áll a lakás. Semmi extra, semmi csicsa, a nappaliban egy vajsárga kanapé egy kis üvegdohányzó asztallal, egy egyszerű kávébarna vitrin az italoknak, egy ugyanolyan stílusú tv állvány egy tv-vel, és egy elegáns komód. A falak, pasztell barack színűre vannak festve, sötét mahagóni ajtókkal. A fürdőszobában a domináns sarokkád mellett csak egy kis rattan, és egy törölköző tartó szekrény díszeleg. Itt is meggyújtott néhány illatos gyertyát. 

      Sophie szenvedélye a festészet. Gyönyörű képei mindenütt ott vannak, az otthonában, a bérlakásban a falakon, az ügyfelei is vásároltak tőle, vagy külön megrendelésre készített festményt valamelyik ügyfele kérésére a feleségének, sőt még egy galéria tulajdonos is kiállított pár képét. Sophie az órájára pillant, még van bőven ideje az ügyfele érkezéséig. Leheletnyi parfümöt hint nyakára. A parfüm és az illatos gyertya pina colada illat kavalkádja, teljesen átjárja az egész lakást. A nappaliban már a kanapéra előkészített vérvörös fekete csipkével díszített ruhája várja. Könnyedén csúszik végig selymes bőrén. Mintha csak rá öntötték volna. Ujjaival kisimítja a felgyűrődött ráncokat, megigazítja melleinél a ruhát és a fekete csipkés melltartót. Imád a tükörben pózolni, tudatában van annak, hogy harminchét évesen különbül néz ki, mint a mai huszonévesek. Szemei körül nem jelentek meg szarkalábak, ajkai selymesek és puhák, nyaka és keze puhasága vetekszik a legdrágább kínai hernyóselyem puhaságával. Gyönyörű éjfekete hosszú haja fátyolként terül el a vállain és mély dekoltázsán. Százhetven centis, hihetetlen magasságához, mindössze ötvenkét kilójával tökéletes alakot tudhat magáénak, melyre Barbara vicces és pimasz megjegyzéseket is szokott tenni. 

       Halk kopogás hallatszik a bejárati ajtó felől. Megérkezett az ügyfele. Sophie az ajtóhoz siet. A már megszokott eleganciával Frank üdvözli Sophie-t. Frank elegáns fekete öltönyt, fehér inget, egy sötét bordó nyakkendőt és egy fekete alkalmi cipőnek tűnő bakancsot visel. Egyenesen a lakás helyiségeit kezdi átvizsgálni. Sophie csak mosolyog, már megszokta ezt a fajta tortúrát. Frank visszatér a lakás átvizsgálásából. –Minden tiszta. – Szól bele adóvevőjébe, miközben elhagyja Sophie lakását, hogy a lépcsőházban várakozzon. Russel O’Neal nem egy gazdag üzletember, nem is az elnök. Még nem. Ha megnyeri a választásokat, akkor ő lesz Amerika minden idők legfiatalabb elnöke. A választások után nem sokkal tölti be negyvenedik életévét. Villámgyors politikai karrier. Ügyészként elítéltette Amerika legnagyobb maffiahálózatát a Los Diablos-t, majd kormányzóként tett le pár dolgot az asztalra és most elnökjelölt. Lassan sétál fel a második emeletre. Nem a kapkodásról híres, szeret mindenkit megváratni, majd színpadias módon, hirtelen ott terem. Sugárzik belőle az ambíció és rendkívüli magabiztosság. Most is elegáns, mint mindig. Szolid sötétkék Armani öltöny, világoskék Pierre Carden ing, R. O. gravírozott arany inggombokkal, egy kék, szürke, és egy vékony narancs csíkkal díszített nyakkendő, egy elegáns fekete bőrcipővel. Ujján egy gyémánttal kirakott arany pecsétgyűrű, és a hozzá passzoló egyedi készítésű és mintázatú arany Rolex, gyémánttal párosítva. Sophie le van nyűgözve a tökéletes megjelenésű férfitól. Meg se tud hirtelen szólalni. Mr. O’ Neal int Frank-nek, hogy minden rendben, kinn várja meg. Frank bólint és elindul a lépcsőn lefele. Sophie úgy csukja be a férfi mögött az ajtót, hogy egész testével érzékien hozzásimul, meg cirógatja arcát, majd átöleli. 

     – Nem is hiányoztam édes?- Sophie ahogy ezeket a szavakat gyermeki gügyögéssel suttogja, a Férfi teljesen elpirul. 

     – Hogy lásd mennyire hiányoztál, kapsz tőlem egy kis ajándékot. – Benyúl a zakó belső zsebébe, majd egy fekete bársonnyal borított kis dobozt vesz elő. Sophie szemérmesen lehunyja szemeit, elfordítja arcát, s kecsesen bólint, majd elveszi a felé nyújtott dobozt. Kisé izgatott, de sejti, mi lehet benne. Felpattintja a doboz zárját, majd kinyitja a dobozt. Sophie szemei ugyanakkorára kerekedik, mint mikor megtudta, hogy babája fog születni. Egy csodálatos egy karátos gyémánttal kirakott antik nyakék. Sophie közel áll ahhoz, hogy elájuljon. Nem bír betelni a látvánnyal. Először fel se meri próbálni, de aztán remegő kezekkel felteszi a nyakába.

    – Bekapcsolná Elnök úr? – Ez annyira, jókedvre derítette, hogy el is feledkezett arról, hogy egy kisebb vagyont ér az a nyakék, amit az imént kapott ajándékba. Sophie a távirányítóval kissé felerősíti a zenét, ami eddig lágyan szólt. Megfordul, és mélyen a férfi szemébe néz, majd tüzes szenvedéllyel így szól: 

   – Russel. Azt akarom, hogy addig szeretkezzünk, amíg a kimerültségtől össze nem rogyunk! – A férfi válasz kép szenvedéllyel kezdi ölelni és csókolni. Sophie állja a csókok özönét, s közben próbálja az öltönyből kihámozni a férfit. 

   – óh, Russel! Én elnököm! – Russel jobb kezével átöleli és a tarkóját tartva szenvedélyesen öleli és csókolja Sophie-t. Bal kezével a nő ruhája alatt a combját simítva, bugyiját keresi. Sophie kislányosan felsikkant. Megtalálta és erotikusan, de vadul le is rántotta a kis ruhadarabot. A férfit már csak a kigombolt nadrág tartja vissza, hogy kielégíthesse perverz vágyait. Sophie ellöki magától egyenesen a kanapé irányába. Russel enged a gravitációnak és a kanapéra zuhan. A nő veszedelmes kéjjel veti rá magát a férfire, szabályosan leszaggatja róla a nadrágját, majd az ölébe ugrik. Szenvedélyes szeretkezés veszi kezdetét. Alig várta Russel, hogy végre ismét együtt lehessenek, most kiélheti mocskos perverzitását. Imádja, ha szeretkezés közben fojtogathatja a partnerét. Sophie eltűri ezt a fajta perverzitást, hisz csak ritkán találkoznak és ezért pluszban nem kevés pénzt kap és ez a mai ajándék, nagyon kitett magáért az elnök úr. 

Negyed óra elteltével lassan a szeretkezés végéhez érnek, aminek Sophie már igazán örül, mert ő kevésbé annyira élvezi az egyre erősödő fojtogatást, mint Russel. Sophie kezdi rosszul érezni magát, egyre nehezebben kap levegőt, tátog, mint a partra vetett hal. Belemarkol a torkát szorító erős férfi karjába, de Russel észre sem veszi, hogy a nő szenved, és nem kap levegőt. A férfi vadul fojtatja, megállás nélkül, érzi, hogy már közel a csúcs. Sophie próbál a férfi karjaiból szabadulni, karmolja és üti a karját, de Russel ettől csak jobban izgalomba jön, fel se tűnik neki, hogy partnere nem a szexet élvezi, hanem az életéért küzd. Sophie szemei kidüllednek, a szíve zakatol, az összes hajszálér elpattan a szemében, az orrán és száján rózsaszín habképződmény jelenik meg. Még egyszer erőt vesz magán, a férfi karjába és mellébe mar, eredménytelenül. Sophie orrából egy csepp vér lecsurog az ajkára. Elengedi Russel karját és mellét, kezd elsötétülni körülötte minden. Russel még erőteljesebben szorítja Sophie torkát, majd az élvezettől erőteljesen felnyög. Még másodpercekig szorítja partnerét. Élete leggyönyörteljesebb együttléte volt a mai. Félájultan zuhan a kanapéra a nő mellé, majd lihegve így szól 

    – Istennő vagy Sophie – A férfi lehunyt szemekkel hangos lihegéssel várja, hogy Sophie megerősítse az aznapi szeretői teljesítményét, de Sophie nem válaszol.

   – Sophie!? – szólítja meg ismét a férfi, amire most sem kap feleletet. Lassan kezd magáhoztérni és kinyitja a szemeit. Megpillantja Sophie arcán a vért, de az idegszálai még képtelenek eljuttatni agyához az információt, hogy Sophie mozdulatlan és nem válaszol. Russel a nő fölé hajol, megfogja arcát 

   – Sophie??? - kicsit megrázza, de a nő most sem felel, csak üveges szemekkel bámul maga elé 

   – Sophie???, Sophie???  – de most sem kap választ. 

   – Jézusom!!! – kiállt fel. Russelben tudatosul, hogy mi történt és rémülten ugrik fel a kanapéról a mozdulatlan nő mellől. Fejét fogva idegesen káromkodva sétál fel alá a lakásban, próbálja összeszedni a gondolatait, de jobb híján csak a lakásban szanaszét dobált ruhadarabokban bukdácsol. 

    –Most mi a fenét csináljak? Bassza meg!!! Bassza meg!!! – Russel az ujjait tördelve s a haját tépkedve idegesen mászkál fel s alá. Remegő kezekkel kutatja a földön szanaszét hagyott ruháit. A zakója zsebéből előveszi telefonját, de idegességében elejti, ami begurul a kanapé alá. Megpillantja Sophie mozdulatlan testét. Elfogja a félelem. Gyomra görcsösen összerándul, majd félelmében, mint egy kisgyerek elfogja a sírás. Felkapja ingjét és a nő holtestére dobja, hogy arcát letakarja. Nem bírja a látványt és kidobja a taccsot, egyenesen bele a fotelba. Russel minden erejével azon küzd, hogy kicsit összeszedje magát. 

    – Jézusom, muszáj telefonálnom –. Nagy nehezen bemászik a kanapé alá, hogy kivegye a telefonját, de ahogy megtaszítja a kanapét Sophie karja élettelenül lecsúszik az ágyról és megérinti a férfit. 

    – ÁÁÁÁ!!!- kiált fel és telefonját görcsösen szorítva ugrik fel a kanapé mellől. Ijedtében bevizel. Kis híján szívinfarktust kapott. Zokogva rogy le a szoba egy távolabbi sarkában, majd remegő ujjakkal tárcsázni kezd. Kicsöng. Egy búgás. Majd még egy. Végül a harmadik kicsöngés után kapcsol. 

   – Igen?- szól bele egy férfi a vonal túlsó végén.     –  Nagy baj van ! –...

Barbara és a rejtélyes idegen

    – Hö-hö-hö, intézzük el a lehető leggyorsabban, aztán húzzunk a Castillo-ba mert a kurvák, már várnak –

  – Kussolj már te érzéketlen fatuskó!  Különben is. Büdös vagy! – A folyosón csak épp, hogy pislákolnak a lámpák fénye. Mintha valami hiba lenne az elektromos rendszerben.   

  – Ez lesz az. – A csengő magas sípoló fennhangon visít bele az éjszakába. Semmi reakció. Semmi zörej nem hallatszik bentről. A vaskos ujj, ami teljesen kitöltötte a ráhúzott fekete bőrkesztyűt, ismét a csengőnek feszül.

  – Mi lesz már? 

  – Te gyökér! Mi lenne, ha nem türelmetlenkednél? Úgy viselkedsz, mint egy zöldfülű amatőr. 

Egyre erősödő zörej hallatszik a lakásból.

– Te végig kussolsz! Mára már elegem van belőled! Legalább a port törölnéd le az orrodról! – Majd emberünk egy laza taslival zárja le a beszélgetést.  Hangos zörgéssel nyílnak a zárak, majd résnyire, ameddig a lánc enged, kinyílik az ajtó…

Barbara legnagyobb döbbenetére nem Sophie áll az ajtóban, hanem két férfi. Barbarához közelebbi, egy közel két méter magas hústorony, fekete, kigombolt szövet kabátban, elegáns bőrcipőben, sötétszürke hajszálcsíkozott öltönyben, világoskék csíkos ingben egy vastag kék-fehér csíkos nyakkendővel fekete bőrkesztyűben. Szőkés barna rövidre nyírt haja engedni láttatja redőzött homlokát és hatalmas elálló füleit. Mély szemgödrében érzéketlenséget sugárzó, kék szemével bámul Barbarára. Ha nem lenne olyan péppé vert bokszolóra emlékeztető arca, még sármosnak is mondhatnánk. Már kezdenek az évek kiülni az arcára, bár csak a homloka és a szeme körül jelentek meg a ráncok, ez megtévesztheti az embert a korát illetően. Vagy ötvennek néz ki, de talán a szája és a nyaka másról tanúskodik, úgy harmincöt, harmincnyolc lehet. A másik férfi egy kis piperkőc kinézetű, tipikus tenyérbe mászó pofával, aki szinte könyörög, hogy végre beverjenek neki egyet. Úgy néz ki, mint ha csak a Hair-ből lépett volna ki. Ócska retro stílusú trapéz nadrág sportcipővel, egy világossárga csíkos ing, amit lehet, hogy nagyapjától nyúlt le, bőrkabátban, bőrkesztyűben, óriási légy napszemüvegben, hátra nyalt félhosszú fekete séróval, ló pofával rágózik. Borzasztó látvány. De minek van napszemüvegben hajnali háromkor? Eléggé fiatal, kölyök képű. Talán huszonöt, ha lehet, a bajsza csak pelyhedzik. Hústorony közelebb lép. Barbarában jelezni kezd a „detektora” és azonnal rácsapja az ajtót a férfira. Hátrább lép az ajtótól, mintha csak azt várná, hogy egy nagy robajjal rátörjék az ajtót, és már készül is, hogy aki elsőnek belép, úgy megrúgja az ágyékát, hogy az többet nem fogja csak vizelésre használni. Ökölbe szorul mind két keze, megfeszül minden izma, már a levegőt is szaporábban veszi, ökölbe szorított tenyere izzadni kezd, de nem történik semmi. Feszült csönd van. Majd Barbara nem bírja tovább, sírás közeli hangon kikiabál:

    – Kik maguk és mit akarnak tőlem? – Barbara torkában érzi a szívverését. Na, most, most törik be az ajtót, gondolja magában Barbara, majd egy mély, rekedtes hang így szól: 

   – Ne haragudjon a késői zavarásért, Phil Dimuro nyomozó és Viny Parker nyomozó vagyunk a rendőrségtől. Szeretnénk beszélni magával. –  Barbara kissé elsápadt és tudatosult benne, hogy az anyjával történt valami. A péppé vert bokszoló képű egy igazolványt emel a kukucskáló elé. Barbara kissé megnyugodni látszik , de azért éberen figyeli az eseményeket. Ismét nyílik az ajtó. Phil Dimuro nyomozó egy képet mutat Barbarának.     

   – Felismeri a képen látható személyt? – A fotó édesanyját ábrázolja. Barbarában mintha eltört volna valami.

   – Igen. Ő az édesanyám. - Egy könnycsepp gördült végig arcán.  

   – Kisasszony, most velünk kellene jönnie. – Invitálja együtt érző hangon a bevert bokszolóképű Phil Dimuro nyomozó. Barbara kissé hezitál és ezt mindkét nyomozó észreveszi. Viny ez miatt kissé idegesen kezd el viselkedni, toporog, dobol a lábával, tördeli az ujjait, csámcsogva kezd el rágózni. Kissé, mintha pánikolna. Ezt Barbara is azonnal észreveszi. Kicsit tétovázva leemeli a kabátját a fogasról. Majd behúzza maga mögött a lakásajtót. Viny egy rövid gúnyos mosollyal jelzi Philnek, hogy minden sínen van. 

A kocsiban Barbara fejét az ablaknak támasztva bámul kifelé. Feltűnik neki, hogy egyre jobban a külvárosi részeken járnak. Egyre jobban gyanússá válik ez a dolog. - Vajon mibe tenyerelhetett édesanyám? – Tette fel magában a kérdést.

– Hova megyünk? – Kérdezi, de válaszra sem méltatják. Viny a piperkőc, retro kinézetű bohóc zsaru, csak kuncog az orra alatt. Phil egy földútra hajt le, már messze járnak a várostól. Egy kietlen tisztás szélén hirtelen lefékezi az autót, majd az első ülésről mindketten kipattannak. Viny vidáman fütyörészve egy hangtompítót vesz elő belső zsebéből, majd a fegyvere csövére kezdi el feltekerni. Phil feltépi a hátsó ajtót, megragadja Barbara karját, aki a rémülettől kissé lemerevedik.

         – Gyere te fattyú! – Barbara a rémülettől hirtelen felocsúdik, mi történik körülötte. Barbara enged az erőszaknak, egyelőre vár a menekülésre legalkalmasabb pillanatra. Ahogy az autó mögé érnek és megpillantja Viny kezében a hangtompítós fegyvert, tudatosul benne, hogy csak másodpercei lehetnek a szabadulásra, vagy őt szabadítják meg a földi léttől. Phil erősen lefogja Barbarát, Viny pedig közelebb lép a fegyverrel, amit Barbarára szegez. Az eddig ellenállást nem tanusító lány, hirtelen megfeszül, csípőjét erősen hátra taszítva Phil legérzékenyebb pontját satuba szorítja, mire azonnal begörbül, mint egy kifli. Viny a meglepettségtől vagy inkább az ijedtségtől abban a pillanatban elsüti a fegyvert, amivel egyből eltalálja Phil hatalmas elálló fülét.

         – Áááá! Te nyomorék, balfasz, gyökér! – Barbara, kihasználva a pillanatnyi zűrzavart, Megpróbálja a röhögéstől fuldokló Viny kezéből kiütni a fegyvert, minek következtében az megint elsül és Phil pechjére most a combját találja el. Phil vérben forgó szemekkel a fájdalomtól felszökött adrenalintól és a sokktól félájultan dől el a porba, mint egy lisztes zsák. Barbara még mindig Vinyvel küzd a fegyverér, míg Viny levegőért küzd, mivel folyamatosan fuldoklik a röhögéstől. Barbara az előbb is jól bevált módszert, bár most szemből, tökéletesen alkalmazza Vinyvel szemben is. Jobb térde a lehető legpontosabban találja el Viny szeme fényét. Barbara a meggyengült férfi kezéből még mindig a fegyvert próbálja megszerezni. Wup, wup. Két fémes furcsa kattanás.     Enged a szorítás,        Viny mélyen Barbara szemébe néz. 

          – Te büdös,     fattyú     kurva! – préseli ki ajkai közt.  Szemei megfeszülnek,     térdei elgyengülnek. 

Egy tántorodott lépés után térdre rogy.   A fegyvert még mindig fogja,    de már nem szorítja, csak a mellkasához. Barbara ijedten nézi a kidülledt szemeket, majd valami melegséget érez a kezén. Rémülten tépi ki Viny kezéből a fegyvert, mire tudatosul benne, hogy az a két furcsa fémes hang a fegyverből jött. Viny még próbál levegőér kapkodni, de már csak hörögve dől el, véres habot fújva a porba. Barbara a látványtól és a történtektől sokkos állapotban, fegyverrel a kezében, rohan a földúton vissza a város felé.

Ujjairól és a fegyverről lassan vér csöpög.      Nem a sajátja.    Viny vére.    Lassan   önkívületi állapotba kerül.     Már nem rohan,       csak sétál.     A lámpafények vonalakat rajzolnak,   elmosódnak,      a hangok eltorzulnak,     és olyan állapotban sétál,       mint aki az aranylövés előtti utolsó adagját lőtte be magának. 

A lábai csak előre fele viszik.        Már nem sétál,        csak botorkál.      Egy szűk sikátor kukái közt feladja, elfáradt, kikészült, idegileg teljesen lenullázódott. Rongybabaként csuklik össze két kuka közé. 

          – Ha még egyszer meglátlak a kocsmámban eltöröm mindkét lábad! – Ebben a pillanatban western film főhősöket megszégyenítő mozdulattal dobja ki a kidobó a félrészeg borostás pacákot, be a kukák közé. Csörögnek-zörögnek az üvegek, a zakójára ragadt szemetet próbálja lesöpörni magáról, majd megpillantja a lányt, majd a véres kezét, kezében a hangtompítós fegyvert.    – Jézusom! Barbara!?! 

Barbara

 6 évvel korábban 

  Barbara épp az iskolából tart hazafelé. A sárga iskolabuszon a barátaival beszélget, mint mindig. Mi lehet a 13 éves lányoknál ebben a korban a téma, még szép hogy nem a suli. A pasik. Most is épp a suli focicsapatának a legjóképűbb irányítójáról beszélnek. Barbara a sulitól mindössze 15 percre lakik édesanyjával. Édesapja még anyja terhessége alatt lelépett egy pincérnővel. Az iskolában senki nem tudja, hogy mi Barbara édesanyja foglalkozása. Prostituált. Szégyelli is magát miatta, hogy a barátainak hazudnia kell az anyjáról. Ahogy a tölgyfákkal kirakott sorra ér a busz Barbara gyomra görcsösen összeszorul. Tudja, nemsokára haza ér. Haza, otthon, haza, otthon ezek a szavak keveregnek benne. Édesanyja a legjobb anya a földön, de mégis szégyent érez miatta. Soha nem tudta elfogadni, hogy anyja egy kurva. Bár nem közönséges kurva, hanem megbecsült kurva. Csak a felső 10.000-ből vannak állandó kuncsaftjai. Csak úgy ismerik, hogy „a piros ruhás nő”. Megtesz mindent azért, hogy a lányának ne kelljen nélkülöznie, mint egykoron neki.

     Barbara megkap mindent és meg is becsüli azt. Cserébe az évfolyam legjobb tanulója, színjátszó körbe jár és sportol is. Elég férfias sportágat választott magának, karate edzésekre jár és a szamuráj kardokat is elég ügyesen forgatja pedig még csak 14 éves lesz. Barbara soha nem látta anyját egyetlen egy férfival sem, egyrészt nagyon ügyel a diszkrécióra, erre a célra bérbe vett egy kis lakást, másrészt így is elég kellemetlen Barbarának, hogy mivel keresi az anyja a mindennapit. Sophie egyetlen dolgot nem tud megadni lányának. Egy apát. Ez igen csak érezhetővé vált, ahogy Barbara belépett a kamaszkorba. A busz éles fékcsikorgására összerezzenik Barbara, ilyenkor, mikor megáll a ház előtt a busz, különös félelem fogja el Barbarát. Egy leírhatatlan és megmagyarázhatatlan félelem, félelem a szégyen miatt, a következmények miatt, mi van, ha kiderül az igazság? Mit fognak szólni a barátaim? Vajon a barátaim maradnának vagy hátat fordítanának, vagy kiutálnának? Ezekkel a gondolatokkal indul el Barbara a busz ajtaja felé, egy pillanatra megáll, hátra fordul, és a barátaira néz.

      – Sziasztok! Jó hétvégét! – Mindannyian barátságosan mosolyognak Barbarára. Ez olyan megerősítés volt számára, igen a barátunk vagy, szeretünk és veled vagyunk. De ezt a barátai nem is sejtették, hogy Barbara számára ilyen fontos a barátságuk. Amint lépcsőfokról halad lépcsőfokra úgy izgul egyre jobban. Ebből persze barátai mit se vesznek észre. Mindkét lábával eléri a járdát. Lopva körültekint az utcán, mint ha valami bűnöző lenne és épp egy bankot készülne kirámolni. Hangos robajjal becsapódik mögötte a vaskos öreg busz ajtaja. A sofőr próbálja sebességbe tuszkolni, de az csak kerreg és kattog. Barbara lassan visszafordul egy utolsó ellenőrzés, barátok rendben, minden megy tovább a maga medrében a forgatókönyv szerint. 

         A busz motorja keservesen felbőg, és lassan elindul. Ahogy távolodik, Barbara úgy nyugszik meg. Nem mozdul, csak áll és néz a busz után, ahogy befordul a következő utcán. Huss, elszállt a félelem, elillant a feszültség, mintha ott se lett volna.

Fellendíti vállára iskolatáskáját és elindul a bejárat felé. A lépcsőház bejárata fából készült, egyszerű mintákkal olajzöldre festve. Maga nemében páratlan. Az egész utcában nincs még egy ilyen ronda ajtó, pedig igen hosszú utcában laknak. A házmesternek igen groteszk elképzelése van arról, hogy hogyan kell kinéznie egy elegáns lakóház lépcsőház ajtajának. Barbara fejét csóválgatva veszi útját a postaládákhoz.

       – Üres. Üres. – Mondogatja magában, pedig sose üres. Sose. Pillanatig el is gondolkodik ezen, de aztán folytatja útját a lift felé. A lépcsőházat elég modern stílusban újították fel. Barátságosabb színek, több világítás, semmi szemét, a kapun biztonsági beléptető rendszer csak az tud bejönni, akinek van belépési kódja, na meg persze kulcsa. 

       A lift az ötödik emeleten áll meg. Ez a legfelső szint. Nem túl nagy, de nem is túl kis lakásban laknak. Három szoba, nappali, konyha, étkező, fürdő és egy hatalmas terasz, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik az Elizabeth parkra. Sophie úgy alakította ki otthonukat, hogy az minden téren harmonikus legyen. Barbara első útja a konyhába vezet. Lerúgja cipőjét, és félúton a konyha és a bejárat közt egy lezser, kamaszos mozdulattal behajítja szobájába táskáját. A bejárattól egy hosszú folyosó vezet a nappaliba, a folyosóról nyílik a mellékhelység és a fürdőszoba, valamint a kamra. A nappaliba lépve a nappali baloldali fala közepéből egy kisebb folyosó vezet Sophie hálójához, és a dolgozó szobájához. A hosszú folyosóval szemben a nappali túl végében nyílik Barbara szobája. A tágas amerikai konyha a lehető legjobban fel van szerelve. A nappali csúcspontja a hatalmas terasz ajtó. Kétszárnyas, szárnyanként dupla nyitási lehetőség, közel négy méter széles, ahonnan az óriási teraszra ér az ember. Barbara szeretett volna már partit rendezni, de a félelme miatt még a barátnőit se hívja meg magához. Pedig semmi akadály se lenne, nincs tiltva. 

       Barbara megtámadja a hűtőt. A legnagyobb meglepetésére nem talál benne semmit. Az alapvető élelmiszerek meg vannak, de semmi cetli, hogy „ezt edd meg” vagy, hogy „ehhez csinálj tésztát”, semmi. Ez viszont már nem túl jó előérzeteket csal ki Barbarából. Este Sophie nem jött haza, nem is telefonált, és a szokásos cetli sincs. Barbarában egyre jobban kezdett körvonalazódni, hogy valami nincs rendjén. Anyja túlságosan is aggódva oltalmazza lányát, amit persze próbál minél kevésbé feltűnően csinálni, de hát a kamasz lánya partner benne. Úgy tesz, mint ha észre se venné, hogy anyja mennyire próbálja óvni. Tanácstalanul áll a hűtő előtt. Úgy dönt, hogy készít egy egyszerű salátát, amíg anyja hazaér, addig azzal kibírja. Utána meg együtt készítenek valami finomat. Ezekkel a gondolatokkal próbálja hitetgetni magát, de a szívében, legbelül érzi, hogy baj van. A zöldségeket egyenként aprítja fel mesterszakácsokat megszégyenítő sebességgel és precizitással. Mintha köténnyel és fakanállal a kezében született volna. Barbara mindig is szeretett a konyhában tüsténkedni, de egy percig se gondolt arra, hogy szakács legyen. Majd egyszer sebész szeretne lenni. Ahogy a tál salátával ül a teraszon, a fákra tapad a tekintete és látja, hogy napok alatt mekkorát nőttek az új tavaszi levelek. A fogai alatt csak úgy ropognak a friss zöldségek és akár mennyire próbálja elhessegetni, nem bír szabadulni a gondolattól, hogy valami történt anyjával. Hiába a harmonikus park és a fák, hiába az egészséges étel. 

      Barbara éles süvítő hangra riad fel álmából. A tavaszi fáradtság és az iskolai stressz a hobbijaival elfárasztotta a hét végére ezt a törékeny pici lányt. Eltelik néhány másodperc mire magához tér mély álmából és tudatosul benne, hogy csengetnek. Hirtelen az órájára pillant.

– Jézus! Hajnali három. – Felpattan a kanapéról és rohan a bejárati ajtóhoz. 
– Anya? – Kérdi hangosan és már nyitja is az ajtót. Ahogy az ajtó kinyílik rémisztő látvány fogadja. Számára ez volt élete legrosszabb és legrémisztőbb éjszakája...