. . .

Hírek

Túl sok idő telt el megint! Igyekszem most már tényleg gyakrabban írni!

A történet első része a blog első bejegyzése is egyben :))) Így halad időrendi sorrendben :)))

2011. augusztus 7., vasárnap

Mr Smith


 -Add a kulcsokat! Én vezetek!-
-Jobb kormányos.-
- Akkor te vezetsz! Milyen információink vannak a Hegedűs és Napóleon hol létét illetően? Azt az információt kaptam, hogy Napóleon találkozni fog a Hegedűssel. -
- Kitől tudsz te erről? Az ügynökség nem támogatja a te kis magán akciódat! A Hegedűs már nem célpont! Új státuszba lépett! Együtt működik velünk!-
 - Akkor játssza a kezemre Napóleont! Vagy megölöm őt is! –
- A düh nem vezet sehova! Térj már észhez!-
"Na persze, ha tudnál, az 5milliós vérdíjról te sem hagynád annyiban."
- Tudok a vérdíjról!-
- Remek! Remélem, hozzájuk viszel!-
- Gondoltam rá, de az ügynökség egyből rájönne és akkor hova bújjak el?- Gúnyos mosoly ült kiarcára.
- Rendben, segítek, de ez neked nagyon sokba fog kerülni! Holnap a Hegedűs irodájában fognak találkozni. Elintézem, hogy bejuss. De jól jegyezd meg, a Hegedűs nem célpont többé!-
A gépen nem tudtam aludni, így délután ledőltem pár órára. Este a tervrajzokat és fotókat nézegettem, könnyű lesz a bejutás. A kilépővel lesznek kicsit gondok!

Hilda az irodaház előtt rakott ki. A kelleténél kicsit paranoiásabb voltam. Úgy éreztem mindenki engem figyel. A bejáratnál felmutattam a Scotland Yard rendőr igazolványom. Kérdezés nélkül beengedtek. Irány a 25. emelet. London legmagasabb épülete. Az emeleten már a biztonságiak és testőrök hada várt. Egy kis tapizás, kés és pisztoly páncélba. Valahogy sejtettem. Az irodába lépve még kalapommal takartam arcom, amíg mögöttem az ajtó becsukódott. Az előttem ülő két embernek döbbenet és halálfélelem ült ki arcára. A Hegedűs a telefon után nyúlt volna, de ujjammal intettem.
- Senki nem fog felelni, és amíg én ki nem megyek azon az ajtón, nem is jön be ide senki. –
Lassan közelebb sétáltam. Az asztal mögött a Hegedűs, sötétkék halszálkás öltönyben ült. Napóleon fekete fehér csíkos öltönyben. Mindketten ötven felé jártak. Pocakos, gazdag, nyakkendős bűnözők egy kissé rusztikus berendezésű irodában. Vörös tapéta, aranyozott mintákkal. Amint elmeséltem történetem Evaról és az 5millás vérdíjról,
Napóleonnak gyöngyözni kezdett a homloka. Kulcscsomómmal babráltam, amint közöttük fel s alá sétáltam. Kulcscsomómról egy kisméretű bőr alá fecskendező készüléket vettem le, melynek tartalmát a pillanat töredéke alatt Napóleon nyakába fecskendeztem. Reagálni sem volt ideje. Nagyon erős méreg volt, ami a szívinfarktus tüneteivel szívmegállást produkál. Napóleon a szívéhez kapott és remegve a földre
rogyott. Intettem a Hegedűsnek.
- Nem rajtam múlt, hogy nem fekszel ott mellette. –
Napóleon nagyokat nyögve küzdött nyamvadt kis életéért, mindhiába. A méreg egy elefántot is megölt volna. Kinyitottam az ajtót és kiszóltam a testőröknek, hogy az emberüknek infarktusa van. Még búcsúzóul visszaintettem a Hegedűsnek, visszavettem fegyverem, késem, és mint aki jól végezte dolgát, angolosan távoztam.

Hilda az épület előtt várt. Beültem az autóba és elindultunk egy védett lakáshoz. Kérdezés nélkül közöltem Hildával, hogy csak Napóleonnal végeztem. Útközben dugóba kerültünk, így én kiszálltam.
- Holnap este legyél pesten a Vajdahunyad várban. –
- További utasítás az ügynökségtől?-
- Ne keveredj bajba és maradj életben!-
- Nem ígérhetek semmit!-
A védett lakásban összeszedtem a cuccaimat. Egy hátizsákban elfért minden. Az útleveleim, pénz, dollárt és eurót varrtam a táskám bélésébe. Hilda adott egy Frankfurti vasútállomáson lévő csomagmegőrző kulcsot, amit egy másik ügynöktől vett el. Nem részletezte, csak annyit mondott, hogy későn derült ki, hogy másnak is
dolgozott. Nem kellett volna. Sima utam lesz pestig. Semmi ellenőrzés. Angliából a kilépő forgalmat nem ellenőrzik, a franciák meg nem foglalkoznak vele. Amíg a csalagútban voltunk ittam egy kávét. Hiba volt.

Egy üres lepusztult gyárépület egy kisebb szerelő hangárjában tértem magamhoz egy láncon lógva. Lábamra valami súly volt  kötve, ami veszettül húzott lefele. Csak egy trikó és egy nadrág volt rajtam. Kissé fáztam. Egy közel 2méter magas legalább 140kg-os nem kigyúrt, inkább nagydarab, elhízott fazon jelent meg. Több napos borostája már hasonlított a szakállra, de egy korábban borotvált minta még kivehető
volt. Fekete retro sztk-s szemüveget, fehér inget, világosbarna zakót, fekete farmert és katonai bakancsot viselt. Odalépett hozzám és érdekes akcentussal angolul szólt hozzám.
- Mr Markus Smith vagyok. A CIA egy külsős munkatársa. Tudja, miért vagyunk itt? - Hangosan felröhögtem.
- Azt hittem egy pillanatig, hogy mister Anderson-nak fogsz szólítani! Úgy nézel ki, mint egy elbaszott mátrix ügynök, csak dagadtabb és okos tojás 2.2 verzióban. –
A háttérben halk kuncogás hallatszott. Mr Smith elmosolyodott.
- Ez jó! Szeretem a humort! Főleg a kreatív, önálló gondolatokat. De ez az ön helyzetén, most nem segít. – Cinikus mosoly ült ki arcára.

Egy kis asztalt gurított mellém. A lábamat húzó súly leért a földre, aminek a tetején, lábujjhegyen épp megtudtam állni, de borzasztóan húzott lefele és feszítette az egész testem. Alig kaptam levegőt. A rekeszizmom kezdett begörcsölni. Fogalmam se volt, mióta lóghattam ott. A kis gurulós asztalról Smith átlátszó folyadékkal teli fecskendőket készített elő. Soha nem féltem a haláltól. Egy labor kutatás eredménye szerint a halál pillanatában a természetes Endorphin szint a 200szorosára ugrik, szóval boldogan halok meg, de szívesen kihagynék egy pár napon át tartó kínzást. 50ml anyagot fecskendezett belém. Sintér módjára beledöfte a combomba, benyomta, közben kicsit megforgatta, majd kihúzta. Forróság öntötte el a lábaim, ami haladt felfele. Egész testem elkezdett lángolni egyenesen a fejemig. Először a tarkóm majd az agyam, végül a szemeim, amik ki akartak ugrani a helyükről. A központi idegrendszerre hatott a szer, mert az érzékszerveim felerősödtek. A második fecskendő szer, már jobban fájt. Emlékek kezdtek előtörni bennem gyerekkoromból, korábbi munkáimról, amire nem is emlékeztem és kényszert éreztem, hogy beszéljek. Atya úr isten. Remegni kezdett a szám és a nyelvem járt a számban, alig bírtam megállni, hogy meg ne szólaljak.

- A szer hamarosan kifejti hatását és beszélni fog. Mi csak igazság szérumnak hívjuk. Igen hatásos. Majd meglátja. –
Még egy kérdés sem hangzott el, de majd meg őrültem. Ilyen kényszert még nem éreztem. Bármiről tudtam volna beszélni. A nyelvem a remegéstől kezdett görcsölni. Mr Smith leült velem szembe és egy könyvet kezdett olvasni. Nagyjából 40 oldalt
olvashatott el, ebből ítélve bő fél órát olvasott. Nekem lényegesen többnek tűnt. Elkezdtek hangok kijönni a számon. Képtelen voltam ellenállni. Dadogtam. Semmi értelmes szó nem hagyta el a számat. Egy tejfehér és egy színtelen folyadékkal teli fecskendő tartalma került belém. Elkezdtem szédülni. Hányingerem volt és borzasztó rosszul lettem. Elájultam. A következő pillanatban arra ébredtem, hogy valaki boxzsáknak használja a fejem. Észrevették, hogy magamhoz tértem, mert abba hagyták az ütlegelést. Megérkezett az első kérdés.

- Hol, van, Barbara?-
Tagoltan, lassan és nyomatékkal tette fel a kérdést. A mandulaszemű lány arca azonnal előttem volt. Iszonyatos késztetést éreztem, hogy beszéljek róla.
- 7 CIA ügynököt ölt meg a Közel-keleten és Európában. –
- Hehehe, kevés!-
- Valaki segíti. Hol van? Tudjuk, hogy az ügynökségük védelmét élvezi, és hogy közvetlenül Ön segíti. Hol van? – Emelte fel a hangját.

- Van 3 üzletember. Értenek az üzlethez, megy a bolt, van pénzük. Mindhárman építettek maguknak házat. Az első könnyűszerkezetes faházat, a második téglából, a harmadik pedig vastag betonból. –
- Mókamester előadja a 3 kismalac történetét modern feldolgozásban. Ügyes!-
Mr Smith felvett egy bőrkesztyűt.
- Nocsak? Mr Smith! Táncolunk?-

Válaszként a gyomrom és a bordáimat ütötte teljes erejéből. Amúgy is alig kaptam levegőt, az ütésektől meg pláne fuldokoltam. Lassan kezdtem elveszteni az időérzékem. Pépesre verte a képem, eltörte az orrom meg pár bordám. Időközönként egy flakont tuszkoltak a számba, hogy igyak. Nem túl sok szünet volt a verések
közöt. Ha Smith elfáradt, valaki átvette a szerepét. Néha hánytam egy kis vért meg vizet, amit korábban önkéntelenül is lenyeltem. A repertoáromban előadtam a Hamupipőkét, Hófehérke és a hét törpét és még pár mesét, amik elveszett emlékeimmel együtt a felszínre tört. A Piroska és a farkas már kiverte a biztosítékot. Nem volt túl kellemes, mikor a hónaljamba kaptam pár ezer voltot a sokkolóból. Újra hánytam, majd elájultam. Ez ment órákon át. Vizet itattak velem, ütöttek,
kaptam a naftát a sokkolóból. Időnként hánytam és elájultam. Mr Smith az idő múlásával veszítette el a türelmét. A higgadt, megfontolt ember átváltozott egy habzó szájú elmebeteggé. Az utolsó ájulásom előtt már képtelen voltam reagálni a külső ingerekre.

- Smith! Ez nem beszél! Elintézzem?-
- Engedjük el és kövessétek! -
Felpofoztak, de csak nyögtem. Megint vizet tuszkoltak belém, de már képtelen voltam nyelni. Az ájulás határán voltam, de éreztem, hogy hánynom kell. Kis híján a
saját hányásomba fulladtam bele. Ezt követően nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen. Egy furgon rakterében tértem magamhoz, két hatalmas pofon után, majd, mint egy darab szart, kihajítottak az autóból.