"Öld meg a hegedűst"

Link

Két hatalmas pofonra tértem magamhoz. Egyszeriben testem minden pontjában sugárzó fájdalmat éreztem. Arcom le akart szakadni helyéről, orromon nem kaptam levegőt és éreztem, hogy vér csöpög belőle. Fejem borzasztóan lüktetett és csak arra tudtam gondolni, hogy nem kapok levőt, hánynom kell, és menten elájulok. Hideg fémes padlón feküdtem. Zötykölődtünk. Tehát autóban vagy valami furgonban vagyok. Amint megpróbáltam kinyitni szemem valaki zseblámpával belevilágított. Szédültem. Forgott velem a világ. Egyszer csak hatalmas fékcsikorgás törte meg a monoton zötykölődést. Megállt az autó, kinyílt az ajtó és már repültem is kifelé. Hatalmasat puffantam a hideg betonon, majd hozzám vágtak egy hátizsákot, egy fél pár cipőt és egy kést. Szemeim fájtak a hirtelen megváltozott fényviszonyok miatt. Az ajtó becsapódott, majd hangos gumicsikorgással elindult az autó.

Leírhatatlan fájdalmaim voltak. Mint akin átment egy úthenger. Az út szélén ültem pár percet, mire kezdtem magamhoz térni. Hajnalodott. Már világos volt, de autók és emberek nem voltak az utcán. Hűvös volt nagyon. Ekkor vettem észre, hogy kezem meg van kötve. A késsel gyorsan elvágtam a kötelet. Végig néztem magamon. Fél pár cipő, a másik a táska mellett, barna oldalzsebes nadrág, mint a kirándulóknak és trikóban vagyok, ami mellesleg csupa vér. Fáztam. A fákon sehol egy levél. Hol vagyok? A fejem a fájdalomtól csak úgy hasogatott. Felvettem a cipőt és a táskában további ruhák után kutattam. Egy póló, alsónadrág, zokni, egy pulóver, sál, sapka meg pár kacat. A pólót és pulóvert gyorsan magamra rántottam, majd oldalra fordultam és hánytam. Borzasztó fájdalmas volt, mintha valami végigvágta volna a nyelőcsövem. Vér és epe ízét éreztem a számban. Szemeimből az erőlködéstől patakokban folyt a könny. Valami furcsa érzésem támadt, mintha lógna valami a számból. Nem sok mindent éreztem, mert ajkaim kissé duzzadtak voltak, nyilván a pofonoktól. Egy hosszú zsinór lógott ki a számból. Megtörölgettem szemeim. A zsinór egyik vége a hányásomban, másik vége még mindig a számban volt. Elkezdtem kifelé húzni, de elakadt. Benyúltam a számba és meglepődtem, hogy az egyik őrlő fogam köré van kötve. Eloldottam, majd a másik felét kezdtem kihúzni a hányásomból. Egy ezüstszínű kis kulcs volt, gravírozott számokkal. Mi a fene folyik itt? Tettem fel a kérdést magamban. Az elszáradt fűben kissé megtisztogattam a kulcsot, majd zsebre vágtam. Összeszedtem magam, a táskát, nyakam és arcom köré tekertem a sálat, fejembe húztam a sapkát és elindultam. Minden lépésnél nyilalló fájdalmat éreztem lábaimban, hasamban. A fejem továbbra is sajgott. Nem ment a gondolkodás. Céltalanul sétáltam az utcán. Ludwig-Landmann strasse. Remek. Valahol Németországban vagyok. Zsebre vágtam kezeim, és ahogy kotorásztam pár apróságot találtam. Egy apróra összehajtogatott fecnit, egy öngyújtót, egy csomag cigarettát, egy gyűrött fotót, hátulján egy név Hilda. És egy telefont. Nokia E52. Remek. Bekapcsoltam. Pin kódot nem kért. Ezt a mázlit! Amíg a telefon betöltött elővettem egy szál cigarettát, meggyújtottam, és mélyet szívtam bele. Jól esett, bár emlékeim szerint nem dohányoztam. Pár éve volt ilyen telefonom, így ismertem a készüléket. Gyorsan megkerestem a GPS alkalmazást. Fortuna kedvel. Volt rajta. Elindítottam, hogy megtudjam, merre vagyok. Frankfurt Am Main. Németország. Hmm. Mit keresek én Németországban? A GPS szerint Frankfurt külvárosában voltam. Szűnni nem akaró fejfájásomtól és most már lüktető bordáim miatt a gondolkodás kissé nehezemre esett. Kiléptem a GPS alkalmazásból és a többi alkalmazást néztem át, hátha találok valami használható információt. Jegyzetek: semmi. Word dokumentumok: semmi. Se egy pdf, se egy txt fájl. Email-ek: semmi. Szöveges üzenetek közt 1 üzenet: „Legyél a Vajdahunyad várban este 7-kor fontos! Hilda.” Interneten keresztül küldték, így a számot nem tudtam visszahívni. A hívásnaplóban csak egy német szám volt. Hívtam. Foglalt volt. 5 percenként újra tárcsáztam. Foglalt. Lassan tisztulni kezdett agyam. Nézzük azt a cetlit. "kerüld el Napóleont." Na, ettől megint nem lettem okosabb. Az erőlködéstől újra sajogni kezdett a fejem. Sétáltam tovább.

Már órák óta sétáltam. Az utca csupa szeméttel volt tele. Az újságpapírokat csak úgy vitte mindenfelé a szél. Fájt a fejem, kimerült voltam és éhes. Egyik zsebemben találtam pár eurót. Leültem egy buszmegállóba és átnéztem a táskám. Üres jegyzetfüzet, egy toll, zseblámpa, tű és cérna, ettől végképp kiakadtam, és egy lejárt vonatjegy volt a táska tartalma. Dühömben és fájdalmamban tépni, gyűrni kezdtem a táskám, mire valami elkezdett zörögni benne. A zaj forrását kezdtem kutatni, mire rájöttem a szövet alól jön. Késemmel gyorsan felvágtam és egy nylon fóliába csomagolt valami akadt a kezembe. A nylon zörgött, ahogy gyűrtem és téptem. Kicsomagoltam. 4db útlevél, mind az én fotómmal különböző néven és nyelven. Amerikai, Kanadai, Német és Orosz. Mellette egy köteg dollár és egy köteg euró. Kissé elhűltem, mikor belém csapott a felismerés. Ki vagyok én? A nadrágom oldalsó zsebében találtam egy levél aszpirint. 3 szemet gyorsan be is vettem. Pár perc múlva hatni kezdett s már kevésbé lüktetett a fejem. Már borzasztóan éhes voltam. Késő délután volt. Telefonomban megnéztem a mai dátumot. Február 7. A jegyen 4.-ei dátum volt. Hogy honnan, hova szólt a jegy, nem tudni, mert az a rész hiányzott. Egyszerűen le volt tépve. Mindent visszapakoltam a táskába, mert észrevettem egy furcsa figurát, aki már egy ideje ott settenkedett körülöttem. Ahogy felálltam, elindult utánam, de olyan iramban, hogy pár szökkenéssel ott termett mellettem. Abban a pillanatban egy autó állt meg mellettünk és erőszakosan rángatni kezdett.

– Beszállás! – Mondta oroszul.

– Bazd meg! –  

         Válaszomhoz hozzácsatoltam egy állast is amitől, mint egy lisztes zsák, eldőlt. Rohanni kezdtem, két épület között be, egy kerítésen át, majd még egyen és még egyen, végül egy szűk sikátorhoz értem. Egy beugró ajtóban bújtam meg. A sikátor végébe tőlem alig pár lépésre egy taxi fordult be. A sofőr kiszállt, körbenézett, majd könnyített magán. Felnéztem az égre és egy halk köszönöm-öt morogtam orrom alatt. Miután a sofőr végzett a dolgával mögé léptem. Tökéletes német kiejtéssel megkértem, hogy vigyen a nagy központi vasútállomásra. A taxis nem értette melyikre gondolok. Arra, amelyik úgy néz ki, mint egy hatalmas hajó. Bólintott. Mindketten beültünk. Ahogy távolodtunk, figyeltem nem követnek-e. Kb fél órás kocsikázás után megérkeztünk. Kifizettem az utat, majd elindultam befelé. A csomagmegőrző irányába vettem utam. A számokat néztem. 00187. Milyen ironikus. Amerikában a 187-es kód a gyilkost vagy gyilkosságot jelenti. Megvan a szekrény. Kicsit távolabb mentem és leültem. Figyeltem és vártam. Miután senki és semmi nem volt gyanús odaléptem a szekrényhez. Kinyitottam. Egy ismerős sárga boríték volt benne. Egy újabb megőrző kulcsa, egy kocsi kulcs – Mercedes – és egy üzenet oroszul: "Öld meg a sötét bástyát." Zsebre vágtam a kulcsokat, becsuktam a szekrényt és a másik kulcshoz tartozó szekrényt kezdtem keresni. Nem volt messze.00112. Hmm. Ez pedig a nemzetközi segélykérő hívószám. Ezen már komolyan elgondolkodtam. Gyorsan kinyitottam a szekrényt. Egy fekete aktatáska volt benne. Résnyire kinyitottam. Tele volt 100 eurós bankjegykötegekkel. Becsuktam, majd a szekrényt és a mosdó irányába vettem utam az aktatáskával. A mosdóban bezárkóztam egy fülkébe. Kinyitottam az aktatáskát és a pénzt elkezdtem átpakolni a hátizsákomba. Ekkor pillantottam meg a jeladót és a felső részben egy töltött, hangtompítós, porcelánbetétes Glock 17-es fegyvert. A fegyvert becsúsztattam a nadrágomba, a pénzt beszórtam a hátizsákomba a nyomkövetőt pedig a kezemben fogtam. Kifele menet az aktatáskát bedobtam a szemétbe a nyomkövetőt pedig egy turista táskájába csúsztattam. 

            Pár lépés után egy nő lépett oda hozzám és kissé idegesen, német akcentussal, angolul szólt hozzám.

– Te totál megőrültél? Mit keresel még Németországban??? 2 napja Pesten kellett volna találkoznunk! –  Valahonnan ismerős volt, mintha már láttam volna. Kissé félénken kérdezem, miközben belém karol és kisétálunk az épületből a parkolóba.

– Hilda, ugye? –

–Na, ne! – Ezt nem hiszem el! Kissé elhúzta arcomat takaró sálam, és látta, hogy szörnyen festek.

– Nem megmondtam, hogy kerüld el Napóleont!? –

– Fogalmam sincs, hogy mi történt! Mi több, azt se tudom, Én ki vagyok! – Válaszoltam kissé kétségbe esetten. Miközben a parkolóban kerestük az autót, 2 furcsa pacák került elő a semmiből. Nem voltak túl kedvesek, mivel se szó, se beszéd tüzelni kezdtek felénk. A golyók, csak úgy süvítettek a fülem mellett.

– Ezek Napóleon emberei! –

– De hogy találtak rám? – Kérdeztem, miközben én is visszalőttem. Egyikük pont a szeme közé kapta. – Úgy, ahogy én okos tojás! A telefon, ami most is nálad van bekapcsolva, nem védett! Amint bekapcsoltad, a beépített GPS egy spéci program segítségével, nekem is küldte a jelet. Motorral 6 óra alatt, itt voltam pestről. Így találtak meg Napóleon emberei is. Meg akarnak ölni, mert megölted a bátyját. – Mindeközben a golyók szüntelenül csapódtak be a fejünk mellett a parkoló autók oldalába, ablakaiba.

– Értem, de akkor, kik raboltak el és verték pépesre a képem? –

–  A CIA emberei és 1-2 FBI-os fiú. –

– Csodálatos! Mit keres itt a CIA és a hatáskörén kívül az FBI? És akkor, miért engedtek el? –

– Biztos telenyomtak mindenféle drogokkal, azért nem emlékszel. 1-2 nap, amíg kitisztulsz és helyrejössz. A CIA és az FBI, azért engedett el, mert nem volt kellő mennyiségű bizonyítékuk, és úgy gondolták, inkább öljük halomra egymást. Inkább takarítanak, mint magyarázkodnak. Szép lövés! Menjünk! – Újra megnyomtam a kulcson a gombot és pár lépésre tőlem, felvillant autóm lámpája. Fejem újra zúgni kezdett és lassan előtörtek belőlem emlékek foszlányai. Hátradőltem ülésemen és pihenni próbáltam. Hilda vezetett. Nem úgy, mint egy nő. Hanem, mint egy versenyző! 

           Egyre csak hasogatott a fejem és egyre több kérdés tört elő bennem. Ki ez a Hilda? Ellenség vagy barát? Ki ez a Napóleon, és vajon Napóleon honnan tudta meg, hogy ha én is tettem hidegre a bátyót, ki volt a hunyó? Miért volt nyomkövető a pénz között? Mit akartak tőlem az oroszok? Mit jelent az, hogy „öld meg a sötét bástyát”, és még pár tisztázatlan kérdés... Kell egy forró fürdő és egy kiadós alvás! Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.