A "Hegedűs"

      A városi csónakázó tó partján sétálgattam. Etettem a hattyúkat és a kacsákat. Közben készítettem pár fotót a tájról. Kellemes idő volt, a nap is kisütött. A tó jege teljesen elolvadt. Ez kicsit szokatlan így január végén, de én, csak örülni tudtam a jó időnek. Megszólalt a PDA-m. A „piros” telefonomra érkezett egy üzenet. Bejelentkeztem online az otthoni biztonsági rendszerembe. A kamerát a bejárati ajtóval szemben lévő postaládára irányítottam. Egy vonal. Kiléptem az online felületről, majd a kocsimhoz indultam. Szívtam még egyet a friss tavaszias levegőből, majd beültem autómba és indítottam. A parkban jól ismert a hamburgeres, persze csak látásból. Mindig, mikor valami munka miatt mentem a parkba, rendszeresen ettem nála egy dupla sajtburgert. Remek szakács az öreg. Ahogy ettem a padon a burgerem, egy babakocsis hölgy állt meg mellettem. Lerakott mellém egy babatáskát, meg pár holmit. Átrendezte a babakocsit. Egy kis sárga borítékot csúsztatott mellém, ahogy pakolta a gyerekholmikat. Végzett és már ment is tovább. Komótosan befejeztem ebédem, majd feltűnés nélkül zsebre tettem a borítékot és visszaindultam autómhoz. A borítékban a szokásos. Memória kártya, csomagmegőrző kulcs és egy fénykép. Alig nagyobb egy igazolvány képnél. Hátulján csak egy név. Hilda. Szép nő. Arany barna hosszú haj, barna szemek. A memória kártyát beraktam a PDA-ba. Aznap, mindent olyan unottan csináltam. Semmihez se volt kedvem. Szívesebben tengtem, lengtem volna, csak úgy a parkban, vagy a tó körül. A memóriakártyán lévő adatoktól kissé meglepődtem. Piovanni. Piovanni, Piovanni. PIOVANNI! Megvan! Az a mókás fiatal író! Kevés híján hangosan felröhögtem a nyílt utcán. Eszembe jutott, a néhány hónappal ez előtti Prágai kalandom vele. Mire végigolvastam az adatokat, lehiggadtam és tökéletesen a munkára tudtam koncentrálni. Felhívtam Piovanni urat.

– Piovanni úr? Üdvözlöm! Igen! Nos, ismét én leszek a sofőrje és a kísérője! Remek, akkor már tud róla. Este önért megyek. Viszont látásra! – Kivettem a PDA-ból a memóriakártyát és pár másodperccel később már lángolt is.

          Délután összekészítettem a csomagjaim és lefeküdtem aludni. Este 8-kor csörgött az ébresztőóra. Szemeim nehezen nyíltak ki. Az utóbbi időben kicsit túlhajtottam magam, kevés volt a meló, és túl sokat edzettem. Gyors zuhany után, hamar rendbe szedtem magam, és már mentem is Piovanni úrért. A vadonatúj Audi A7-es egy luxus limuzin. Öröm volt vezetni. A 3 literes TFSI quattro motor a maga 300 lóerejével, egy olyan világot képvisel, amit csak egy szűkebb réteg engedhet meg magának. Piovanni urat lenyűgözte a luxusautó, és mondanom sem kell, engem is magával ragadott. Felvázoltam a menetrendet, miszerint München-ig megyünk autóval, majd a TGV gyorsvonattal Párizsig robogunk. Ott tartunk egy kis kitérőt, találkozunk Hildával, aki egy német származású francia krimi írónő, és nem elhanyagolható tény, hogy a szervezetünk tagja. A találkozó után a Eurostar vonattal robogunk tovább Londonba a St. Pancras International vasútállomásra. A London Library – London Könyvtárban lesz majd felolvasás, magyarul és angolul is egyaránt. Nem tudom, mit írt, vagy tett, de mindenesetre nagyon jó PR-ja van a fiúnak! Amióta a szervezet tagja vagyok, még én sem voltam olyan kiváltságos helyzetben, hogy a Ritz-ben szállásoljanak el. A Ritz hotelben. Elképesztő! Valamit tud ez a fiú, vagy valamiért a szervezetünknek fontos. Még nem láttam-látom az összefüggést. A határig Piovanni úr még nyomkodta a telefonját, aztán csak az ablakon bámult kifelé. Nem beszélgettünk sokat. Egy erdélyi lányról tett futólag említést, de kevés volt az információ, hogy eldöntsem pozitív, vagy negatív érzéseket kelt az a lány, ebben az írópalántában. Gyakorlatilag végigaludta az utat Münchenig.

              

           Már hajnalodott, mikor a München Hbf vasútállomásra érkeztünk. Utasom varázsütésre magától megébredt. Leparkoltam és már úton is voltunk a vágányokhoz. A jegyeink már előre megvoltak. Reggel 6:20 kor indult Párizsba a TGV. A 2 személyes hálófülkében kényelmesen elhelyezkedtünk. Beugrottam a zuhany alá. Párizsig valamivel több, mint 6 óra az út. A hálófülke mindössze pár négyzetméteres. Első osztályhoz képest nagyon kényelmes, de még is szűk. A 2 ágy egymás felett helyezkedik el. Piovanni urat felköltöztetem az emeleti ágyra. Az ajtót, bereteszeltem és megkértem, zuhanyozzon le és ő is dőljön le pár órára. Még is kényelmesebb egy ágyban aludni, mint az anyósülésen, még ha az egy luxus A7-es anyós ülése is. A zuhany után hamarabb elaludt, mint hittem. Zavartalanul telt utazásunk. Valamivel 11 után ébredtünk, rendbe szedtem magam, majd megkértem, Piovanni urat, hogy kicsit csípje ki magát Hilda miatt.

Csomagjainkat, egy nagyobb méretű csomagmegőrzőben hagytam, és az állomás előtt fogtam egy taxit.

    - Rue de Rivoli 228 Le Meurice s'il vous plaît. – Szóltam enyhe magyaros akcentussal a taxisnak. Nem beszélek franciául, csak pár szót konyhanyelven. Fél órás kocsikázás után megérkeztünk az étteremhez. Hilda már várt minket. Akkor találkoztunk először. Gyönyörű volt. Aranybarna haja a vállaira omlott, tökéletes mosolya megbabonázott. Úgy üdvözöltük egymást, mint akik ezer éve jó barátok. Hilda angolul beszélt, én fordítottam Piovanni úrnak. Bájos csevegés vette kezdetét, irodalomról, költészetről, szerelemről, nőkről, kontra férfiakról. Egyszer csak egy rajongó lépett asztalunkhoz. Meglepetésünkre magyarul szólt hozzánk, enyhe francia akcentussal. Autógrammot kért majd beszélgetni kezdtek. Ez alatt az idő alatt, Hilda és én megbeszéltünk pár részletet.

- Túl sokan vigyáznak a „Hegedűsre”. Szinte lehetetlen megközelíteni. Nyilvános helyekre csak oda jár, ami vagy az övé, vagy minden alkalmazott valamilyen módon neki dolgozik. Fegyverrel nem lehet a közelébe jutni. Az irodaházban ahol lakik, dolgozik, fémdetektoros és röntgen kapuk vannak. Az éttermeiben szintén. Volt specnaz-os katonák védik, és kérdezés nélkül tüzelnek bárkire, aki egy gyanús mozdulatot is tesz a „Hegedűs” közelében. A jármű, amivel szállítják, úgy néz ki, mint egy Hummer limuzin, de még egy RPG sem képes a páncélzatát áttörni. Találkozót idegennel még előre leegyeztetett időben sem hajlandó adni. Üzleti ügyekben a tanácsadóival tárgyal és ők továbbítják a parancsokat, feladatokat. Egy volt M.I. six ügynök 2 év alatt jutott be hozzá. Mikor bejutott, hogy tárgyaljon a Hegedűssel, az se szó, se beszéd fejbe lőtte. Van még kérdésed? – Ezzel kortyolt egyet a teájába.

– Az irodaépületről és az éttermekről tervrajzok, valamint ezek alatt lévő szennyvíz hálózat térképe megvan? – Kérdeztem, kissé összeráncolt homlokkal.

– Meg. Átküldöm. – Hilda kérdően tekintett rám, mint aki sejt valamit. –

 - Van egy tervem, de kell még egy kis idő és információ, de mire Londonba érünk, meglesz. – Elköszöntünk Hildától, aki barátilag, megölelgetett mindkettőnket. Piovanni urat ez a találkozás, teljesen feltöltötte és le se lehetett lőni, annyit beszélt. A taxis behúzta az elválasztó falon lévő ablakot. Nem bírtam gondolkodni. Megfájdult a fejem. Minden vágyam az volt, hogy a vonaton legyünk.

A vonaton az első dolgom az volt, hogy lelépjek egy rövid időre. Az út Párizsból Londonba csak 1 óra 20 perc. Ittam egy forró Cappuccino-t, ettől kicsit alábbhagyott a fejfájásom. De az igazi problémát még mindig az jelentette, hogy hogyan kerülök közel a Hegedűshöz. A terveket böngészgetve semmi okos nem jutott eszembe. A csatornahálózat azon része speciális vasráccsal meg van erősítve. Lángvágó nélkül lehetetlen, de ahhoz egy csapat kell. A hidegvágás szintúgy. Kevés az információ.

– Több idő kell! Több idő kell! – Üzentem Hildának, hogy több idő kell. Még legalább plusz 24 óra. Nemleges választ kaptam. Halaszthatatlan.

– Remek. Akkor kénytelen leszek improvizálni. – Magamban beszéltem, mint egy kisgyerek. Újra átolvastam minden információt, amit Hilda küldött a tervrajzokkal és a fotókkal együtt. Nem lettem sokkal okosabb, de azt már biztosan tudtam, hogy fegyver nem lehet nálam, mert sehogy nem jutok be. Mire megittam a cappucino-t, mint egy isteni szikra, pattant ki a fejemből a megoldás. Felkaptam PDA-m és vadul gépeltem.

          Csak azon imádkoztam, nehogy jobb kormányos autónk legyen. Fortuna ismét bebizonyította, hogy kegyes hozzám. Balkormányos Audi A3 Sportback. Pici pörgős autó, a legjobb a zsúfolt angliai forgalomban. Irány a Ritz hotel. Mikor a bejárat előtt álltunk, el sem hittem. Piovanni úr szájtátva meredt az épületre. Ahogy beléptünk az előcsarnokba, össze kellett szorítanom a fogaimat, különben folyton leesett volna az állam. A Mária-Terézia korabeli berendezés egyszerűen lenyűgözött. Bársony, selyem, kristály csillárok, arannyal díszített bútorok, csillogás. Nagy tisztelettel beszélt velünk a recepciós, mintha törzsvendégek lettünk volna, vagy valami gazdag, vagy híres személyek. Bejelentkezés után szerettem volna kiélvezni minden pillanatát a szobánk nyújtotta időutazási élménynek, de sajnos találkoznom kellett egy fickóval. Mivel a felolvasás és a dedikálás csak másnap délután 1-kor volt, szívesen lepasszoltam volna Piovanni urat, de ragaszkodott, hogy elkísér a régiségkereskedő barátomhoz. Bár nem épp London kellős közepe, de mégis a belvárosban a Kender street-en volt egy kis üzlete. Mindenki csak Uncle John-nak hívta. John bácsi 55-körül, fiatalos, férfias arcéllel, de teljesen ősz volt. Mint aki sok mindent megért már és csak békére vágyott.  

– John bácsi! Ezer éve! –

– Te? Te! Te csirkefogó! Ide mered tolni a képed? – Pillanatra megijedtem, miről beszél, de hirtelen a keblére kapott és olyan erővel szorított, hogy alig kaptam levegőt. Az alacsony köpcös kicsi ember úgy szorított meg, hogy minden porcikám recsegni, ropogni kezdett.

– Megszerezted, amit kértem? –

– Erre gondoltál? – és egy táskát nyújtott át. Belenéztem. Széles mosoly ült ki arcomon. Mindeközben Piovanni úr szétnézett a boltban.

– Talált valami érdekességet Piovanni úr? – kérdezte John bácsi, de nem kapott értékelhető választ. Piovanni csak ámult és bámult a sok értékes műtárgy között. Megköszöntem John bácsi ajándékát, pár percet még beszélgettünk, aztán már mentünk is tovább. Megkérdeztem Piovanni urat, mit szólna egy kis éjszakai kiruccanáshoz. Tetszett neki az ötlet. Visszamentünk a szállodába, átrendeztem a csomagomat átöltöztünk, hónom alá csaptam Piovanni úr fotós felszerelését, és már mentünk is a nagyvilágba. Taxival bejártuk a fél várost, rengeteg fotót készítettünk, megismerkedtünk 2 gyönyörű lánnyal, akikkel elmentünk egy jó étterembe. A Hegedűs éttermébe. Kicsit iszogattunk a lányokkal. Piovanni whisky-t ivott. Ír, skót. A sárga földig itta magát… Feltérképeztem az éttermet. Részegnek tettettem magam, így a biztonságiak nem nagyon foglalkoztak velem. Nyugodtan tudtam dolgozni. A tervem itt, ott hibádzott egy kicsit, de rajta voltam a hibák kiküszöbölésén. Miután már eleget ittunk, szórakoztunk, s én mindent előkészítettem, Piovannit visszavittem a szállodába. De ja vu érzésem volt. Ami hamar szertefoszlott, mikor egy rosszul irányzott célzással telehányta a jobb lábam szárát, cipőmet whiskyvel és az egyéb kajamaradékokkal. Még kétszer próbálta megcsinálni korábbi mutatványát, de akkor már résen voltam. A recepción kicsit ferde szemmel néztek ránk, és nem győztem szabadkozni, hogy a fiatal barátom, nem bírja a skót whisky-t.

            Másnap, Piovanni úgy nézett ki, mint akin háromszor keresztülment egy úthenger. Fél órát állt a zuhany alatt. Pár fokkal jobban nézett ki, de kétségbe vontam, az aznapi felolvasással egybekötött dedikálást. Eltelt még egy óra, egy forró angol erőleves, és már hasonlított egy szalonképes emberre.  Elvittem a London Library-be. Mondta, ha végzett taxival visszamegy a szállodába, de előtte elmenne a Westminster Apátsághoz. Adtam neki pénzt, hogy biztos legyen nála elég, kiszállt, majd mentem egyenesen a Hegedűs éttermébe. 

         Simán átjutottam mindhárom biztonsági ellenőrzési ponton. Beültem az étterembe. Borzasztó fejfájásos tüneteket produkáltam, aminek következtében az őrök egyből felismertek. Kértem egy hosszú kávét, ásványvizet és egy doboz aszpirint tettem az asztalra, hogy fokozzam a hatást. Az őrök mosolyogtak rajtam, én meg fogtam a fejem és eljátszottam, hogy a halálomon vagyok. Nem rendeltem mást, csak egy erőlevest, meg némi főtt krumplit egy kis csirkemellel, szárazon, lehetőleg olaj és zsírmentesen. A pincér látta rajtam, hogy elég másnapos vagyok, és kímélő kaját akarok. Rendes volt, mert a szakács is kijött, megnézett, aztán visszament. Nemsokára megérkezett a leves. Nagyon jó volt, forró, ízletes, ahogy szeretem. Kissé vissza kellett fognom magam, mert éhes voltam, de közben egy másnapost alakítottam, aki alig bír enni. Már a krumplit és a csirkét majdnem befejeztem, mikor megérkezett a Hegedűs. A törzsasztalához közel ültem le. Nagyokat sóhajtottam, és hol a hasam, hol a fejem fogtam. Az egyik őr hangosan felnevetett a kínomon. A Hegedűs értetlenkedve kérdezte, mi volt ez, mire valaki elmagyarázta, hogy előző este egy barátommal és 2 csinos hölgy társaságában rengeteg pénz költöttünk, a sárga földig ittuk magunkat és a másnaposságomon nevetnek. A Hegedűs intett, hogy menjek oda. Kedvesen visszamosolyogtam, és visszautasítottam a meghívást. Az egyik őr lépett oda hozzám, és kedvesen közölte, hogy az úr a tulaj és vendégül látna az asztalánál. Azzal a pincér már vette is el előlem a tányérokat. Egy testőr leellenőrizte ruházatom. Nem találtak nálam semmit. Leültem az asztalhoz, megköszöntem a szíves vendéglátást és abban a pillanatban az asztal alól előrántva, egy csőre töltött fegyvert szegeztem a Hegedűsre. 

          Nem haboztam. Azonnal tüzeltem. Tudtam, hogy golyóálló mellény van rajta, így az első lövés a nyak, második pedig pont a homloka közepébe ment. Véres rongyként terült el az asztalon. Mindez a másodperc tört része alatt. Felugrottam az asztaltól és a sokkból még csak magukhoz térő testőröket vettem célba. Két testőrnek esélye sem volt. Másik kettő épp csőre töltött volna. Borzasztó gyorsan pörögtek az események. Egy fél pillanat alatt felszökött az adrenalin szintem, és mint egy akciófilmben, csak úgy repkedtek a lövedékek. A konyha irányába rohantam. Éreztem, amint egy lövedék átszaladt a kabátomon a vállam felett. A meleg ruhacafatok nekirepültek arcomnak. Berúgtam a lengő konyhaajtót, amire másikoldalt egy őr felkenődött úgy, hogy ennél pechesebben nem is lehetett volna. Sikerült saját magát meglőnie. Nyöszörögve elterült. Hátam mögül hallottam a kiabálást, hogy „hívják a mentőket”, és hogy „arra menekült”. Átrohantam a konyhán, a zöldségraktáron és a hátsó bejárathoz értem. Zárva volt. Tudtam. Egy kis üvegcsét és egy darab gyurmaszerű anyagot vettem elő, cipőm talpának rejtett fiókjából, ami egy érdekes fémes papírba volt csomagolva, ami megtévesztően hasonlított a rágógumi papírjára. Rácsöpögtettem az üvegcséből a folyadékot a csomagolásra, majd rátekertem a kilincsre. Két lépést hátra léptem, elfordítottam a fejem és abban a pillanatban, hangos robbanással leszakadt az ajtó kilincse.

– Szezám tárulj! – Az autómmal a sikátorban parkoltam. Két testőr rohant felém az autóm irányából. Kérdezés nélkül tüzeltek rám. Visszalőttem, és menekülőre fogtam. A sikátorokon keresztül a rakpartig rohantam, nyomomban az üldözőimmel. A rakparton a konténerek között még mindig üldöztek. Pár lövés dördült. De tőlem messze csapódtak be a lövedékek. Egy sarkon befordultam és egy nyitott konténerben találtam magam. Az ajtóban meghúzódtam, amíg eltűnnek üldözőim. Ebben a pillanatban rám csapták az ajtót.

– Hééé! – kiáltottam, de nem reagált senki. Rám zárták a konténer ajtaját. Egyszer csak megmozdult a konténer. Éreztem, hogy felemelkedik. Csak úgy himbálódzott a levegőben. A sötétben semmit nem láttam. Pár másodperccel később hatalmas puffanással földet ért a cellámul szolgáló konténer. PDA-mal próbáltam világítani. Raklapokon lefóliázott dobozok voltak. DVD lejátszó. Egy másikon televíziók, míg egy harmadikon instant leves porok, egy negyediken liszt.

– Mi ez valami segélyszállítmány? – Ahogy mentem hátrébb a konténerben egy raklapon Ásványvizes palackok voltak.

 – Remek, legalább vizem van. – Egy másik raklapon háztartási kekszet találtam.

– Fantasztikus! Egy raklap víz, egy raklap háztartási keksz. Ki tudja, meddig leszek bezárva, de hogy 3 nap után undorodni fogok a keksztől, az már tuti! – Lerogytam az ásványvizes raklap végébe. Felvágtam a zsugorfóliát, kivettem egy palackot, megbontottam. Lassan kortyolgattam. Azon gondolkodtam, vajon hova visznek. Maradok itt Angliában vagy egy másik országba visznek. Útlevelem nálam volt. No meg egy fegyver, félig üres tárral, amivel angliában megöltem egy embert. Nem jó kezdés egy másik országban. 

       Térerő nem volt. Így engem nem lehetett elérni. Felhívtam a 112-őt. Nem tudom, hogy csinálták, de ehhez nem kell térerő. Bárhonnan elérhető. Megkérdeztem, hogy tudna e továbbítani egy üzenetet. Közölte velem, hogy ez sajnos nem lehetséges. Még pár percig győzködtem, végül megígérte, hogy munkaidőn túl, ha nem késő továbbítja üzenetem. Lediktáltam, hogy a Kender Street-en van egy régiségkereskedés, és ott dolgozom. Az állásom múlik rajta, hogy a főnök tudjon arról, hogy a sötét bástyát becsomagolták és úton van egy konténerben, ha megérkezik a címzetthez, a címzett visszaigazolja a szállítást. A diszpécser hölgytől elköszöntem, és bóknak szánva, randira hívtam, amit kedvesen visszautasított. Kikapcsoltam telefonom. Ahogy ott ültem, azon gondolkodtam, mennyi ideig bírom ezzel a kevés levegővel. Majd rájöttem, csinálok szellőzőnyílást a fegyveremmel. Aztán, hogy végzem el a kis és nagy dolgom. Csak fogtam a fejem. Arra gondoltam, hogy egy darabig maradok, nem ugrálok, mert lehet, hogy pár nap után kinyitják a konténert, hisz élelmiszer van benne.

         26 nap után végre kinyitották a konténer ajtaját. A munkás, aki kinyitotta, szóhoz se jutott, mikor meglátott. Angolul kérdeztem hol vagyok? Legnagyobb meglepetésemre oroszul jött a válasz.   Moszkva.