A "Hegedűs"

      A városi csónakázó tó partján sétálgattam. Etettem a hattyúkat és a kacsákat. Közben készítettem pár fotót a tájról. Kellemes idő volt, a nap is kisütött. A tó jege teljesen elolvadt. Ez kicsit szokatlan így január végén, de én, csak örülni tudtam a jó időnek. Megszólalt a PDA-m. A „piros” telefonomra érkezett egy üzenet. Bejelentkeztem online az otthoni biztonsági rendszerembe. A kamerát a bejárati ajtóval szemben lévő postaládára irányítottam. Egy vonal. Kiléptem az online felületről, majd a kocsimhoz indultam. Szívtam még egyet a friss tavaszias levegőből, majd beültem autómba és indítottam. A parkban jól ismert a hamburgeres, persze csak látásból. Mindig, mikor valami munka miatt mentem a parkba, rendszeresen ettem nála egy dupla sajtburgert. Remek szakács az öreg. Ahogy ettem a padon a burgerem, egy babakocsis hölgy állt meg mellettem. Lerakott mellém egy babatáskát, meg pár holmit. Átrendezte a babakocsit. Egy kis sárga borítékot csúsztatott mellém, ahogy pakolta a gyerekholmikat. Végzett és már ment is tovább. Komótosan befejeztem ebédem, majd feltűnés nélkül zsebre tettem a borítékot és visszaindultam autómhoz. A borítékban a szokásos. Memória kártya, csomagmegőrző kulcs és egy fénykép. Alig nagyobb egy igazolvány képnél. Hátulján csak egy név. Hilda. Szép nő. Arany barna hosszú haj, barna szemek. A memória kártyát beraktam a PDA-ba. Aznap, mindent olyan unottan csináltam. Semmihez se volt kedvem. Szívesebben tengtem, lengtem volna, csak úgy a parkban, vagy a tó körül. A memóriakártyán lévő adatoktól kissé meglepődtem. Piovanni. Piovanni, Piovanni. PIOVANNI! Megvan! Az a mókás fiatal író! Kevés híján hangosan felröhögtem a nyílt utcán. Eszembe jutott, a néhány hónappal ez előtti Prágai kalandom vele. Mire végigolvastam az adatokat, lehiggadtam és tökéletesen a munkára tudtam koncentrálni. Felhívtam Piovanni urat.

– Piovanni úr? Üdvözlöm! Igen! Nos, ismét én leszek a sofőrje és a kísérője! Remek, akkor már tud róla. Este önért megyek. Viszont látásra! – Kivettem a PDA-ból a memóriakártyát és pár másodperccel később már lángolt is.

          Délután összekészítettem a csomagjaim és lefeküdtem aludni. Este 8-kor csörgött az ébresztőóra. Szemeim nehezen nyíltak ki. Az utóbbi időben kicsit túlhajtottam magam, kevés volt a meló, és túl sokat edzettem. Gyors zuhany után, hamar rendbe szedtem magam, és már mentem is Piovanni úrért. A vadonatúj Audi A7-es egy luxus limuzin. Öröm volt vezetni. A 3 literes TFSI quattro motor a maga 300 lóerejével, egy olyan világot képvisel, amit csak egy szűkebb réteg engedhet meg magának. Piovanni urat lenyűgözte a luxusautó, és mondanom sem kell, engem is magával ragadott. Felvázoltam a menetrendet, miszerint München-ig megyünk autóval, majd a TGV gyorsvonattal Párizsig robogunk. Ott tartunk egy kis kitérőt, találkozunk Hildával, aki egy német származású francia krimi írónő, és nem elhanyagolható tény, hogy a szervezetünk tagja. A találkozó után a Eurostar vonattal robogunk tovább Londonba a St. Pancras International vasútállomásra. A London Library – London Könyvtárban lesz majd felolvasás, magyarul és angolul is egyaránt. Nem tudom, mit írt, vagy tett, de mindenesetre nagyon jó PR-ja van a fiúnak! Amióta a szervezet tagja vagyok, még én sem voltam olyan kiváltságos helyzetben, hogy a Ritz-ben szállásoljanak el. A Ritz hotelben. Elképesztő! Valamit tud ez a fiú, vagy valamiért a szervezetünknek fontos. Még nem láttam-látom az összefüggést. A határig Piovanni úr még nyomkodta a telefonját, aztán csak az ablakon bámult kifelé. Nem beszélgettünk sokat. Egy erdélyi lányról tett futólag említést, de kevés volt az információ, hogy eldöntsem pozitív, vagy negatív érzéseket kelt az a lány, ebben az írópalántában. Gyakorlatilag végigaludta az utat Münchenig.

              

           Már hajnalodott, mikor a München Hbf vasútállomásra érkeztünk. Utasom varázsütésre magától megébredt. Leparkoltam és már úton is voltunk a vágányokhoz. A jegyeink már előre megvoltak. Reggel 6:20 kor indult Párizsba a TGV. A 2 személyes hálófülkében kényelmesen elhelyezkedtünk. Beugrottam a zuhany alá. Párizsig valamivel több, mint 6 óra az út. A hálófülke mindössze pár négyzetméteres. Első osztályhoz képest nagyon kényelmes, de még is szűk. A 2 ágy egymás felett helyezkedik el. Piovanni urat felköltöztetem az emeleti ágyra. Az ajtót, bereteszeltem és megkértem, zuhanyozzon le és ő is dőljön le pár órára. Még is kényelmesebb egy ágyban aludni, mint az anyósülésen, még ha az egy luxus A7-es anyós ülése is. A zuhany után hamarabb elaludt, mint hittem. Zavartalanul telt utazásunk. Valamivel 11 után ébredtünk, rendbe szedtem magam, majd megkértem, Piovanni urat, hogy kicsit csípje ki magát Hilda miatt.

Csomagjainkat, egy nagyobb méretű csomagmegőrzőben hagytam, és az állomás előtt fogtam egy taxit.

    - Rue de Rivoli 228 Le Meurice s'il vous plaît. – Szóltam enyhe magyaros akcentussal a taxisnak. Nem beszélek franciául, csak pár szót konyhanyelven. Fél órás kocsikázás után megérkeztünk az étteremhez. Hilda már várt minket. Akkor találkoztunk először. Gyönyörű volt. Aranybarna haja a vállaira omlott, tökéletes mosolya megbabonázott. Úgy üdvözöltük egymást, mint akik ezer éve jó barátok. Hilda angolul beszélt, én fordítottam Piovanni úrnak. Bájos csevegés vette kezdetét, irodalomról, költészetről, szerelemről, nőkről, kontra férfiakról. Egyszer csak egy rajongó lépett asztalunkhoz. Meglepetésünkre magyarul szólt hozzánk, enyhe francia akcentussal. Autógrammot kért majd beszélgetni kezdtek. Ez alatt az idő alatt, Hilda és én megbeszéltünk pár részletet.

- Túl sokan vigyáznak a „Hegedűsre”. Szinte lehetetlen megközelíteni. Nyilvános helyekre csak oda jár, ami vagy az övé, vagy minden alkalmazott valamilyen módon neki dolgozik. Fegyverrel nem lehet a közelébe jutni. Az irodaházban ahol lakik, dolgozik, fémdetektoros és röntgen kapuk vannak. Az éttermeiben szintén. Volt specnaz-os katonák védik, és kérdezés nélkül tüzelnek bárkire, aki egy gyanús mozdulatot is tesz a „Hegedűs” közelében. A jármű, amivel szállítják, úgy néz ki, mint egy Hummer limuzin, de még egy RPG sem képes a páncélzatát áttörni. Találkozót idegennel még előre leegyeztetett időben sem hajlandó adni. Üzleti ügyekben a tanácsadóival tárgyal és ők továbbítják a parancsokat, feladatokat. Egy volt M.I. six ügynök 2 év alatt jutott be hozzá. Mikor bejutott, hogy tárgyaljon a Hegedűssel, az se szó, se beszéd fejbe lőtte. Van még kérdésed? – Ezzel kortyolt egyet a teájába.

– Az irodaépületről és az éttermekről tervrajzok, valamint ezek alatt lévő szennyvíz hálózat térképe megvan? – Kérdeztem, kissé összeráncolt homlokkal.

– Meg. Átküldöm. – Hilda kérdően tekintett rám, mint aki sejt valamit. –

 - Van egy tervem, de kell még egy kis idő és információ, de mire Londonba érünk, meglesz. – Elköszöntünk Hildától, aki barátilag, megölelgetett mindkettőnket. Piovanni urat ez a találkozás, teljesen feltöltötte és le se lehetett lőni, annyit beszélt. A taxis behúzta az elválasztó falon lévő ablakot. Nem bírtam gondolkodni. Megfájdult a fejem. Minden vágyam az volt, hogy a vonaton legyünk.

A vonaton az első dolgom az volt, hogy lelépjek egy rövid időre. Az út Párizsból Londonba csak 1 óra 20 perc. Ittam egy forró Cappuccino-t, ettől kicsit alábbhagyott a fejfájásom. De az igazi problémát még mindig az jelentette, hogy hogyan kerülök közel a Hegedűshöz. A terveket böngészgetve semmi okos nem jutott eszembe. A csatornahálózat azon része speciális vasráccsal meg van erősítve. Lángvágó nélkül lehetetlen, de ahhoz egy csapat kell. A hidegvágás szintúgy. Kevés az információ.

– Több idő kell! Több idő kell! – Üzentem Hildának, hogy több idő kell. Még legalább plusz 24 óra. Nemleges választ kaptam. Halaszthatatlan.

– Remek. Akkor kénytelen leszek improvizálni. – Magamban beszéltem, mint egy kisgyerek. Újra átolvastam minden információt, amit Hilda küldött a tervrajzokkal és a fotókkal együtt. Nem lettem sokkal okosabb, de azt már biztosan tudtam, hogy fegyver nem lehet nálam, mert sehogy nem jutok be. Mire megittam a cappucino-t, mint egy isteni szikra, pattant ki a fejemből a megoldás. Felkaptam PDA-m és vadul gépeltem.

          Csak azon imádkoztam, nehogy jobb kormányos autónk legyen. Fortuna ismét bebizonyította, hogy kegyes hozzám. Balkormányos Audi A3 Sportback. Pici pörgős autó, a legjobb a zsúfolt angliai forgalomban. Irány a Ritz hotel. Mikor a bejárat előtt álltunk, el sem hittem. Piovanni úr szájtátva meredt az épületre. Ahogy beléptünk az előcsarnokba, össze kellett szorítanom a fogaimat, különben folyton leesett volna az állam. A Mária-Terézia korabeli berendezés egyszerűen lenyűgözött. Bársony, selyem, kristály csillárok, arannyal díszített bútorok, csillogás. Nagy tisztelettel beszélt velünk a recepciós, mintha törzsvendégek lettünk volna, vagy valami gazdag, vagy híres személyek. Bejelentkezés után szerettem volna kiélvezni minden pillanatát a szobánk nyújtotta időutazási élménynek, de sajnos találkoznom kellett egy fickóval. Mivel a felolvasás és a dedikálás csak másnap délután 1-kor volt, szívesen lepasszoltam volna Piovanni urat, de ragaszkodott, hogy elkísér a régiségkereskedő barátomhoz. Bár nem épp London kellős közepe, de mégis a belvárosban a Kender street-en volt egy kis üzlete. Mindenki csak Uncle John-nak hívta. John bácsi 55-körül, fiatalos, férfias arcéllel, de teljesen ősz volt. Mint aki sok mindent megért már és csak békére vágyott.  

– John bácsi! Ezer éve! –

– Te? Te! Te csirkefogó! Ide mered tolni a képed? – Pillanatra megijedtem, miről beszél, de hirtelen a keblére kapott és olyan erővel szorított, hogy alig kaptam levegőt. Az alacsony köpcös kicsi ember úgy szorított meg, hogy minden porcikám recsegni, ropogni kezdett.

– Megszerezted, amit kértem? –

– Erre gondoltál? – és egy táskát nyújtott át. Belenéztem. Széles mosoly ült ki arcomon. Mindeközben Piovanni úr szétnézett a boltban.

– Talált valami érdekességet Piovanni úr? – kérdezte John bácsi, de nem kapott értékelhető választ. Piovanni csak ámult és bámult a sok értékes műtárgy között. Megköszöntem John bácsi ajándékát, pár percet még beszélgettünk, aztán már mentünk is tovább. Megkérdeztem Piovanni urat, mit szólna egy kis éjszakai kiruccanáshoz. Tetszett neki az ötlet. Visszamentünk a szállodába, átrendeztem a csomagomat átöltöztünk, hónom alá csaptam Piovanni úr fotós felszerelését, és már mentünk is a nagyvilágba. Taxival bejártuk a fél várost, rengeteg fotót készítettünk, megismerkedtünk 2 gyönyörű lánnyal, akikkel elmentünk egy jó étterembe. A Hegedűs éttermébe. Kicsit iszogattunk a lányokkal. Piovanni whisky-t ivott. Ír, skót. A sárga földig itta magát… Feltérképeztem az éttermet. Részegnek tettettem magam, így a biztonságiak nem nagyon foglalkoztak velem. Nyugodtan tudtam dolgozni. A tervem itt, ott hibádzott egy kicsit, de rajta voltam a hibák kiküszöbölésén. Miután már eleget ittunk, szórakoztunk, s én mindent előkészítettem, Piovannit visszavittem a szállodába. De ja vu érzésem volt. Ami hamar szertefoszlott, mikor egy rosszul irányzott célzással telehányta a jobb lábam szárát, cipőmet whiskyvel és az egyéb kajamaradékokkal. Még kétszer próbálta megcsinálni korábbi mutatványát, de akkor már résen voltam. A recepción kicsit ferde szemmel néztek ránk, és nem győztem szabadkozni, hogy a fiatal barátom, nem bírja a skót whisky-t.

            Másnap, Piovanni úgy nézett ki, mint akin háromszor keresztülment egy úthenger. Fél órát állt a zuhany alatt. Pár fokkal jobban nézett ki, de kétségbe vontam, az aznapi felolvasással egybekötött dedikálást. Eltelt még egy óra, egy forró angol erőleves, és már hasonlított egy szalonképes emberre.  Elvittem a London Library-be. Mondta, ha végzett taxival visszamegy a szállodába, de előtte elmenne a Westminster Apátsághoz. Adtam neki pénzt, hogy biztos legyen nála elég, kiszállt, majd mentem egyenesen a Hegedűs éttermébe. 

         Simán átjutottam mindhárom biztonsági ellenőrzési ponton. Beültem az étterembe. Borzasztó fejfájásos tüneteket produkáltam, aminek következtében az őrök egyből felismertek. Kértem egy hosszú kávét, ásványvizet és egy doboz aszpirint tettem az asztalra, hogy fokozzam a hatást. Az őrök mosolyogtak rajtam, én meg fogtam a fejem és eljátszottam, hogy a halálomon vagyok. Nem rendeltem mást, csak egy erőlevest, meg némi főtt krumplit egy kis csirkemellel, szárazon, lehetőleg olaj és zsírmentesen. A pincér látta rajtam, hogy elég másnapos vagyok, és kímélő kaját akarok. Rendes volt, mert a szakács is kijött, megnézett, aztán visszament. Nemsokára megérkezett a leves. Nagyon jó volt, forró, ízletes, ahogy szeretem. Kissé vissza kellett fognom magam, mert éhes voltam, de közben egy másnapost alakítottam, aki alig bír enni. Már a krumplit és a csirkét majdnem befejeztem, mikor megérkezett a Hegedűs. A törzsasztalához közel ültem le. Nagyokat sóhajtottam, és hol a hasam, hol a fejem fogtam. Az egyik őr hangosan felnevetett a kínomon. A Hegedűs értetlenkedve kérdezte, mi volt ez, mire valaki elmagyarázta, hogy előző este egy barátommal és 2 csinos hölgy társaságában rengeteg pénz költöttünk, a sárga földig ittuk magunkat és a másnaposságomon nevetnek. A Hegedűs intett, hogy menjek oda. Kedvesen visszamosolyogtam, és visszautasítottam a meghívást. Az egyik őr lépett oda hozzám, és kedvesen közölte, hogy az úr a tulaj és vendégül látna az asztalánál. Azzal a pincér már vette is el előlem a tányérokat. Egy testőr leellenőrizte ruházatom. Nem találtak nálam semmit. Leültem az asztalhoz, megköszöntem a szíves vendéglátást és abban a pillanatban az asztal alól előrántva, egy csőre töltött fegyvert szegeztem a Hegedűsre. 

          Nem haboztam. Azonnal tüzeltem. Tudtam, hogy golyóálló mellény van rajta, így az első lövés a nyak, második pedig pont a homloka közepébe ment. Véres rongyként terült el az asztalon. Mindez a másodperc tört része alatt. Felugrottam az asztaltól és a sokkból még csak magukhoz térő testőröket vettem célba. Két testőrnek esélye sem volt. Másik kettő épp csőre töltött volna. Borzasztó gyorsan pörögtek az események. Egy fél pillanat alatt felszökött az adrenalin szintem, és mint egy akciófilmben, csak úgy repkedtek a lövedékek. A konyha irányába rohantam. Éreztem, amint egy lövedék átszaladt a kabátomon a vállam felett. A meleg ruhacafatok nekirepültek arcomnak. Berúgtam a lengő konyhaajtót, amire másikoldalt egy őr felkenődött úgy, hogy ennél pechesebben nem is lehetett volna. Sikerült saját magát meglőnie. Nyöszörögve elterült. Hátam mögül hallottam a kiabálást, hogy „hívják a mentőket”, és hogy „arra menekült”. Átrohantam a konyhán, a zöldségraktáron és a hátsó bejárathoz értem. Zárva volt. Tudtam. Egy kis üvegcsét és egy darab gyurmaszerű anyagot vettem elő, cipőm talpának rejtett fiókjából, ami egy érdekes fémes papírba volt csomagolva, ami megtévesztően hasonlított a rágógumi papírjára. Rácsöpögtettem az üvegcséből a folyadékot a csomagolásra, majd rátekertem a kilincsre. Két lépést hátra léptem, elfordítottam a fejem és abban a pillanatban, hangos robbanással leszakadt az ajtó kilincse.

– Szezám tárulj! – Az autómmal a sikátorban parkoltam. Két testőr rohant felém az autóm irányából. Kérdezés nélkül tüzeltek rám. Visszalőttem, és menekülőre fogtam. A sikátorokon keresztül a rakpartig rohantam, nyomomban az üldözőimmel. A rakparton a konténerek között még mindig üldöztek. Pár lövés dördült. De tőlem messze csapódtak be a lövedékek. Egy sarkon befordultam és egy nyitott konténerben találtam magam. Az ajtóban meghúzódtam, amíg eltűnnek üldözőim. Ebben a pillanatban rám csapták az ajtót.

– Hééé! – kiáltottam, de nem reagált senki. Rám zárták a konténer ajtaját. Egyszer csak megmozdult a konténer. Éreztem, hogy felemelkedik. Csak úgy himbálódzott a levegőben. A sötétben semmit nem láttam. Pár másodperccel később hatalmas puffanással földet ért a cellámul szolgáló konténer. PDA-mal próbáltam világítani. Raklapokon lefóliázott dobozok voltak. DVD lejátszó. Egy másikon televíziók, míg egy harmadikon instant leves porok, egy negyediken liszt.

– Mi ez valami segélyszállítmány? – Ahogy mentem hátrébb a konténerben egy raklapon Ásványvizes palackok voltak.

 – Remek, legalább vizem van. – Egy másik raklapon háztartási kekszet találtam.

– Fantasztikus! Egy raklap víz, egy raklap háztartási keksz. Ki tudja, meddig leszek bezárva, de hogy 3 nap után undorodni fogok a keksztől, az már tuti! – Lerogytam az ásványvizes raklap végébe. Felvágtam a zsugorfóliát, kivettem egy palackot, megbontottam. Lassan kortyolgattam. Azon gondolkodtam, vajon hova visznek. Maradok itt Angliában vagy egy másik országba visznek. Útlevelem nálam volt. No meg egy fegyver, félig üres tárral, amivel angliában megöltem egy embert. Nem jó kezdés egy másik országban. 

       Térerő nem volt. Így engem nem lehetett elérni. Felhívtam a 112-őt. Nem tudom, hogy csinálták, de ehhez nem kell térerő. Bárhonnan elérhető. Megkérdeztem, hogy tudna e továbbítani egy üzenetet. Közölte velem, hogy ez sajnos nem lehetséges. Még pár percig győzködtem, végül megígérte, hogy munkaidőn túl, ha nem késő továbbítja üzenetem. Lediktáltam, hogy a Kender Street-en van egy régiségkereskedés, és ott dolgozom. Az állásom múlik rajta, hogy a főnök tudjon arról, hogy a sötét bástyát becsomagolták és úton van egy konténerben, ha megérkezik a címzetthez, a címzett visszaigazolja a szállítást. A diszpécser hölgytől elköszöntem, és bóknak szánva, randira hívtam, amit kedvesen visszautasított. Kikapcsoltam telefonom. Ahogy ott ültem, azon gondolkodtam, mennyi ideig bírom ezzel a kevés levegővel. Majd rájöttem, csinálok szellőzőnyílást a fegyveremmel. Aztán, hogy végzem el a kis és nagy dolgom. Csak fogtam a fejem. Arra gondoltam, hogy egy darabig maradok, nem ugrálok, mert lehet, hogy pár nap után kinyitják a konténert, hisz élelmiszer van benne.

         26 nap után végre kinyitották a konténer ajtaját. A munkás, aki kinyitotta, szóhoz se jutott, mikor meglátott. Angolul kérdeztem hol vagyok? Legnagyobb meglepetésemre oroszul jött a válasz.   Moszkva.

"Öld meg a hegedűst"

Link

Két hatalmas pofonra tértem magamhoz. Egyszeriben testem minden pontjában sugárzó fájdalmat éreztem. Arcom le akart szakadni helyéről, orromon nem kaptam levegőt és éreztem, hogy vér csöpög belőle. Fejem borzasztóan lüktetett és csak arra tudtam gondolni, hogy nem kapok levőt, hánynom kell, és menten elájulok. Hideg fémes padlón feküdtem. Zötykölődtünk. Tehát autóban vagy valami furgonban vagyok. Amint megpróbáltam kinyitni szemem valaki zseblámpával belevilágított. Szédültem. Forgott velem a világ. Egyszer csak hatalmas fékcsikorgás törte meg a monoton zötykölődést. Megállt az autó, kinyílt az ajtó és már repültem is kifelé. Hatalmasat puffantam a hideg betonon, majd hozzám vágtak egy hátizsákot, egy fél pár cipőt és egy kést. Szemeim fájtak a hirtelen megváltozott fényviszonyok miatt. Az ajtó becsapódott, majd hangos gumicsikorgással elindult az autó.

Leírhatatlan fájdalmaim voltak. Mint akin átment egy úthenger. Az út szélén ültem pár percet, mire kezdtem magamhoz térni. Hajnalodott. Már világos volt, de autók és emberek nem voltak az utcán. Hűvös volt nagyon. Ekkor vettem észre, hogy kezem meg van kötve. A késsel gyorsan elvágtam a kötelet. Végig néztem magamon. Fél pár cipő, a másik a táska mellett, barna oldalzsebes nadrág, mint a kirándulóknak és trikóban vagyok, ami mellesleg csupa vér. Fáztam. A fákon sehol egy levél. Hol vagyok? A fejem a fájdalomtól csak úgy hasogatott. Felvettem a cipőt és a táskában további ruhák után kutattam. Egy póló, alsónadrág, zokni, egy pulóver, sál, sapka meg pár kacat. A pólót és pulóvert gyorsan magamra rántottam, majd oldalra fordultam és hánytam. Borzasztó fájdalmas volt, mintha valami végigvágta volna a nyelőcsövem. Vér és epe ízét éreztem a számban. Szemeimből az erőlködéstől patakokban folyt a könny. Valami furcsa érzésem támadt, mintha lógna valami a számból. Nem sok mindent éreztem, mert ajkaim kissé duzzadtak voltak, nyilván a pofonoktól. Egy hosszú zsinór lógott ki a számból. Megtörölgettem szemeim. A zsinór egyik vége a hányásomban, másik vége még mindig a számban volt. Elkezdtem kifelé húzni, de elakadt. Benyúltam a számba és meglepődtem, hogy az egyik őrlő fogam köré van kötve. Eloldottam, majd a másik felét kezdtem kihúzni a hányásomból. Egy ezüstszínű kis kulcs volt, gravírozott számokkal. Mi a fene folyik itt? Tettem fel a kérdést magamban. Az elszáradt fűben kissé megtisztogattam a kulcsot, majd zsebre vágtam. Összeszedtem magam, a táskát, nyakam és arcom köré tekertem a sálat, fejembe húztam a sapkát és elindultam. Minden lépésnél nyilalló fájdalmat éreztem lábaimban, hasamban. A fejem továbbra is sajgott. Nem ment a gondolkodás. Céltalanul sétáltam az utcán. Ludwig-Landmann strasse. Remek. Valahol Németországban vagyok. Zsebre vágtam kezeim, és ahogy kotorásztam pár apróságot találtam. Egy apróra összehajtogatott fecnit, egy öngyújtót, egy csomag cigarettát, egy gyűrött fotót, hátulján egy név Hilda. És egy telefont. Nokia E52. Remek. Bekapcsoltam. Pin kódot nem kért. Ezt a mázlit! Amíg a telefon betöltött elővettem egy szál cigarettát, meggyújtottam, és mélyet szívtam bele. Jól esett, bár emlékeim szerint nem dohányoztam. Pár éve volt ilyen telefonom, így ismertem a készüléket. Gyorsan megkerestem a GPS alkalmazást. Fortuna kedvel. Volt rajta. Elindítottam, hogy megtudjam, merre vagyok. Frankfurt Am Main. Németország. Hmm. Mit keresek én Németországban? A GPS szerint Frankfurt külvárosában voltam. Szűnni nem akaró fejfájásomtól és most már lüktető bordáim miatt a gondolkodás kissé nehezemre esett. Kiléptem a GPS alkalmazásból és a többi alkalmazást néztem át, hátha találok valami használható információt. Jegyzetek: semmi. Word dokumentumok: semmi. Se egy pdf, se egy txt fájl. Email-ek: semmi. Szöveges üzenetek közt 1 üzenet: „Legyél a Vajdahunyad várban este 7-kor fontos! Hilda.” Interneten keresztül küldték, így a számot nem tudtam visszahívni. A hívásnaplóban csak egy német szám volt. Hívtam. Foglalt volt. 5 percenként újra tárcsáztam. Foglalt. Lassan tisztulni kezdett agyam. Nézzük azt a cetlit. "kerüld el Napóleont." Na, ettől megint nem lettem okosabb. Az erőlködéstől újra sajogni kezdett a fejem. Sétáltam tovább.

Már órák óta sétáltam. Az utca csupa szeméttel volt tele. Az újságpapírokat csak úgy vitte mindenfelé a szél. Fájt a fejem, kimerült voltam és éhes. Egyik zsebemben találtam pár eurót. Leültem egy buszmegállóba és átnéztem a táskám. Üres jegyzetfüzet, egy toll, zseblámpa, tű és cérna, ettől végképp kiakadtam, és egy lejárt vonatjegy volt a táska tartalma. Dühömben és fájdalmamban tépni, gyűrni kezdtem a táskám, mire valami elkezdett zörögni benne. A zaj forrását kezdtem kutatni, mire rájöttem a szövet alól jön. Késemmel gyorsan felvágtam és egy nylon fóliába csomagolt valami akadt a kezembe. A nylon zörgött, ahogy gyűrtem és téptem. Kicsomagoltam. 4db útlevél, mind az én fotómmal különböző néven és nyelven. Amerikai, Kanadai, Német és Orosz. Mellette egy köteg dollár és egy köteg euró. Kissé elhűltem, mikor belém csapott a felismerés. Ki vagyok én? A nadrágom oldalsó zsebében találtam egy levél aszpirint. 3 szemet gyorsan be is vettem. Pár perc múlva hatni kezdett s már kevésbé lüktetett a fejem. Már borzasztóan éhes voltam. Késő délután volt. Telefonomban megnéztem a mai dátumot. Február 7. A jegyen 4.-ei dátum volt. Hogy honnan, hova szólt a jegy, nem tudni, mert az a rész hiányzott. Egyszerűen le volt tépve. Mindent visszapakoltam a táskába, mert észrevettem egy furcsa figurát, aki már egy ideje ott settenkedett körülöttem. Ahogy felálltam, elindult utánam, de olyan iramban, hogy pár szökkenéssel ott termett mellettem. Abban a pillanatban egy autó állt meg mellettünk és erőszakosan rángatni kezdett.

– Beszállás! – Mondta oroszul.

– Bazd meg! –  

         Válaszomhoz hozzácsatoltam egy állast is amitől, mint egy lisztes zsák, eldőlt. Rohanni kezdtem, két épület között be, egy kerítésen át, majd még egyen és még egyen, végül egy szűk sikátorhoz értem. Egy beugró ajtóban bújtam meg. A sikátor végébe tőlem alig pár lépésre egy taxi fordult be. A sofőr kiszállt, körbenézett, majd könnyített magán. Felnéztem az égre és egy halk köszönöm-öt morogtam orrom alatt. Miután a sofőr végzett a dolgával mögé léptem. Tökéletes német kiejtéssel megkértem, hogy vigyen a nagy központi vasútállomásra. A taxis nem értette melyikre gondolok. Arra, amelyik úgy néz ki, mint egy hatalmas hajó. Bólintott. Mindketten beültünk. Ahogy távolodtunk, figyeltem nem követnek-e. Kb fél órás kocsikázás után megérkeztünk. Kifizettem az utat, majd elindultam befelé. A csomagmegőrző irányába vettem utam. A számokat néztem. 00187. Milyen ironikus. Amerikában a 187-es kód a gyilkost vagy gyilkosságot jelenti. Megvan a szekrény. Kicsit távolabb mentem és leültem. Figyeltem és vártam. Miután senki és semmi nem volt gyanús odaléptem a szekrényhez. Kinyitottam. Egy ismerős sárga boríték volt benne. Egy újabb megőrző kulcsa, egy kocsi kulcs – Mercedes – és egy üzenet oroszul: "Öld meg a sötét bástyát." Zsebre vágtam a kulcsokat, becsuktam a szekrényt és a másik kulcshoz tartozó szekrényt kezdtem keresni. Nem volt messze.00112. Hmm. Ez pedig a nemzetközi segélykérő hívószám. Ezen már komolyan elgondolkodtam. Gyorsan kinyitottam a szekrényt. Egy fekete aktatáska volt benne. Résnyire kinyitottam. Tele volt 100 eurós bankjegykötegekkel. Becsuktam, majd a szekrényt és a mosdó irányába vettem utam az aktatáskával. A mosdóban bezárkóztam egy fülkébe. Kinyitottam az aktatáskát és a pénzt elkezdtem átpakolni a hátizsákomba. Ekkor pillantottam meg a jeladót és a felső részben egy töltött, hangtompítós, porcelánbetétes Glock 17-es fegyvert. A fegyvert becsúsztattam a nadrágomba, a pénzt beszórtam a hátizsákomba a nyomkövetőt pedig a kezemben fogtam. Kifele menet az aktatáskát bedobtam a szemétbe a nyomkövetőt pedig egy turista táskájába csúsztattam. 

            Pár lépés után egy nő lépett oda hozzám és kissé idegesen, német akcentussal, angolul szólt hozzám.

– Te totál megőrültél? Mit keresel még Németországban??? 2 napja Pesten kellett volna találkoznunk! –  Valahonnan ismerős volt, mintha már láttam volna. Kissé félénken kérdezem, miközben belém karol és kisétálunk az épületből a parkolóba.

– Hilda, ugye? –

–Na, ne! – Ezt nem hiszem el! Kissé elhúzta arcomat takaró sálam, és látta, hogy szörnyen festek.

– Nem megmondtam, hogy kerüld el Napóleont!? –

– Fogalmam sincs, hogy mi történt! Mi több, azt se tudom, Én ki vagyok! – Válaszoltam kissé kétségbe esetten. Miközben a parkolóban kerestük az autót, 2 furcsa pacák került elő a semmiből. Nem voltak túl kedvesek, mivel se szó, se beszéd tüzelni kezdtek felénk. A golyók, csak úgy süvítettek a fülem mellett.

– Ezek Napóleon emberei! –

– De hogy találtak rám? – Kérdeztem, miközben én is visszalőttem. Egyikük pont a szeme közé kapta. – Úgy, ahogy én okos tojás! A telefon, ami most is nálad van bekapcsolva, nem védett! Amint bekapcsoltad, a beépített GPS egy spéci program segítségével, nekem is küldte a jelet. Motorral 6 óra alatt, itt voltam pestről. Így találtak meg Napóleon emberei is. Meg akarnak ölni, mert megölted a bátyját. – Mindeközben a golyók szüntelenül csapódtak be a fejünk mellett a parkoló autók oldalába, ablakaiba.

– Értem, de akkor, kik raboltak el és verték pépesre a képem? –

–  A CIA emberei és 1-2 FBI-os fiú. –

– Csodálatos! Mit keres itt a CIA és a hatáskörén kívül az FBI? És akkor, miért engedtek el? –

– Biztos telenyomtak mindenféle drogokkal, azért nem emlékszel. 1-2 nap, amíg kitisztulsz és helyrejössz. A CIA és az FBI, azért engedett el, mert nem volt kellő mennyiségű bizonyítékuk, és úgy gondolták, inkább öljük halomra egymást. Inkább takarítanak, mint magyarázkodnak. Szép lövés! Menjünk! – Újra megnyomtam a kulcson a gombot és pár lépésre tőlem, felvillant autóm lámpája. Fejem újra zúgni kezdett és lassan előtörtek belőlem emlékek foszlányai. Hátradőltem ülésemen és pihenni próbáltam. Hilda vezetett. Nem úgy, mint egy nő. Hanem, mint egy versenyző! 

           Egyre csak hasogatott a fejem és egyre több kérdés tört elő bennem. Ki ez a Hilda? Ellenség vagy barát? Ki ez a Napóleon, és vajon Napóleon honnan tudta meg, hogy ha én is tettem hidegre a bátyót, ki volt a hunyó? Miért volt nyomkövető a pénz között? Mit akartak tőlem az oroszok? Mit jelent az, hogy „öld meg a sötét bástyát”, és még pár tisztázatlan kérdés... Kell egy forró fürdő és egy kiadós alvás! Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.

A prágai faládika

       Hajnali 4-kor jött a hívás a "piros" telefonomra. Az első búgás után átkapcsolt a rögzítőre. -Tisztelt...-hajnali négykor! Remek!
- a kikölcsönzött könyv kölcsönzési határideje lejárt, kérjük a kölcsönzött...  - blablabla a többit meg se vártam. Kikapcsoltam. A ház előtti postaládán 2 vízszintes vonal volt húzva fehér krétával. Mivel a drága autóm akkumulátora bemondta az unalmast, így kénytelen voltam taxit fogni. Persze, hogy hajnali 5-kor nincs a környéken egy árva taxi se. Battyoghattam le a hidegben, csípős széllel szemben a vasútállomásra. Félúton meguntam és szerencsémre pont jött egy busz. Leintettem. Munkás járat és mivel nem ünneplőben voltam, a sofőr munkásnak nézett és felvett. A buszon se volt az a nagyon meleg, de mérföldekkel jobb volt, mint sétálni a csípős hidegben. A váróban leültem a legtávolabbi sarokban lévő padra. A bűz ami a váróban terjengett, gyerekkori emlékeket idézett fel bennem. Egy pillanatra elrévedtem a múlt emlékein, majd körbenéztem és benyúltam a pad alá. A szokásos kis sárga boríték akadt a kezembe, felragasztva a pad aljára. A csendet, csak az éppen megálló és már tovább is haladó vonat hangja törte meg. Ismét körbe néztem,   felálltam,   ránéztem az órára és mint egy hétköznapi utas, kisétáltam a váróból. Fogtam egy taxit és irány a belváros. Egy kávéház előtt állt meg a taxim. Fizettem. Még borravalót is adtam. Erre felénk vidéken nem túl drága a taxi. A kávézóban rendeltem egy forró cappucino-t, majd leültem egy géphez. Memória kártya be, jelszó rendben, de meglepetésemre egy kulcs is volt a borítékban. Egy csomagmegőrző kulcsa. Ritka, de nem először fordult elő.

      Jürgen Staenku. 48 éves, elvált. Gyerek nincs. Jómódú régiség kereskedő. Prága. Fedősztori egy Piovanni nevű fiatal írót viszek Prágába dedikálni. Remek, még bébicsőszködhetek is. Soha nem hallottam erről az íróról, pedig sokat olvasok. Indulás ma délután. A dedikálás is le van szervezve. Nem lesz túl sok időm, de a kávézó ahol a dedikálás lesz, két háznyira van Jürgen üzletétől. Lassan megiszom maradék forró italom és indulok a pályaudvarra. A csomagmegőrzőben egy borítékban csak a megszokott új iratok és egy Mercedes kulcsa. A parkolóban egyetlen egy Mercedes parkolt, legnagyobb meglepetésemre vadonatúj. Bár nem volt feltűnő, de mégis gyönyörű darab. Zsebemből elővettem egy kis körömcsipeszt, megfogtam a memóriakártyát és meggyújtottam. Mint ahogy szokott, hangosan, sercegve, pillanatok alatt elégett. Bepattantam az autóba és már gurultam is tovább...

       Pontban a megbeszélt helyen, összeszedtem emberem és már száguldottam is Prága felé. A rend kedvéért fekete Armani öltönyt és fehér inget vettem fel fekete nyakkendővel. Piovanni úrnak fel se tűnt és itt jegyezném meg halkan, hogy csak a szerepem kedvéért teszem mindig oda, hogy úr. Nem éppen nagyvilági ember. Inkább amolyan művészlélek amit mi sem bizonyít jobban, hogy a csomagtartóban a szövetkabátom mellett a fotós felszerelése pihent. Az út eleinte jóízű beszélgetésben nőkről, fociról, majd csöndben, magányba burkolózva telt.

       Brno-ban tettem egy kis kitérőt. Az Ikeában vettem ezt azt. Az út csendjét csak a cseh autópálya jellegzetes ütemes kattogása törte meg. Ki nem állhatom. Még jó, hogy nincs vesekövem, mert kirázta volna belőlem, Merci ide, vagy oda... Estére értünk Prágába. Mivel Piovanni úr türelmetlen volt, így először a kávézóhoz mentem. A kávézó nem messze volt a Károly hídtól és arra számítottam, hogy még így este felé sem fogok parkolóhelyet találni. Tévedtem. Szinte teljesen kihalt volt a környék autósok szempontjából. Turisták sétáltak bőven, de nem nevezném tömegnek. A kávéháztól nem messze parkoltam le. Piovanni úr izgatottan, bár a hosszú utazástól teljesen elgémberedve, kipattant az autóból még a kabátját is elfelejtette magára venni. Gyorsan ráadtam, nem véletlenül. Korábban egy nyomkövetőt rejtettem el benne a biztonság kedvéért, nehogy bajba sodorjon. Sietős léptekkel elindult a kávézóba. Tömeg nem volt így tudtam, nem sok időm van talán fél óra. Felnyitottam a csomagtartót, majd az Ikeában vásárolt csomagot kibontottam. Egy fekete aktatáska volt benne. Felpattintottam a zárat és elégedetten nyugtáztam magamban, hogy rendben van a tartalma.

      Jürgen elég sokáig benn tartózkodott az üzletben. Mikor beléptem fel se nézett asztala mögül. A hosszú üzlet végéből nyílott irodája, ajtaja tárva nyitva, így tökéletesen látta azt, aki üzletébe eme késői órán belép. Megfordítottam a táblát, closed, majd halkan elfordítottam a zárban a kulcsot. Illedelmesen köszöntem, majd egyből a lényegre tértem.
-Hoztam valamit, amire vethetne egy pillantást.-  Ezzel elővettem az aktatáskámból egy kis fa ládikát. Rózsafa, díszes faragással. Jürgen arca elsápadt a meglepetéstől.
- Neeem! Ez nem letezik! Ez nem lehet áz!- mondta enyhe német akcentussal.
- De igen! -  Ezzel felpattant székéből, átviharzott az irodája másik végébe. Egy ócska irattartó szekrényben kezdett izgatottan kotorászni úgy, hogy derékig eltűnt benne. Kisvártatva megjelent egy megszólalásig hasonló dobozkával. Oldalaikon a mintázat egymás negatív és pozitív mintái voltak. Óvatosan összeillesztette őket, majd a két ellentétes sarkán megnyomott egy egy faragott mintát. Kattant egyet a ládika, majd egy hosszú, nagyon vékony fa pálcika csúszott ki mindkét dobozból. Olyannyira vékony volt, mint egy fogpiszkáló. Réz menetes az egyik, a másik pedig menetes foglalatban végződött. Mester munka! Ennyire vékony, menetes, foglalattal ráadásul rézből. Mester munka! De nem is ez volt a legfeltűnőbb, hanem a formája. Háromszögletű volt. Nem egyenlő oldalakkal. Jürgen ettől izgatott lett, összecsavarozta majd az összeillesztett fa ládikákat kezdte fürkészni. Ez itt legalább 100éves. Mintha olvasna a gondolataimban, vagy hangosan gondolkodtam nem tudom, így szólt:
- Válóbán legáláb 100 eves! Óvátosán kell vele bánni. Titkokát rejtetek el bene és há eroszákál nyitjuk ki a benne tálálhátó sávvál teli üveg eltörik es odá vesz á tártálom, hásonlo modon, mint a kryptexek, csák, hogy itt áz á lenyeg, hogy áz egyiket á másik nélkül ne lehesen kinyitni.-  Egy nagyon apró lukat talált a ládika egyik sarkában. Háromszög forma. Passzolt bele a pálcika. Ahogy lassan becsúsztatta a ládikák zárjai kattogni kezdtek. Majd egyszerre nyílt ki mindkettő. Az egyikben, egy hártya vékony üvegcse köré tekert film volt, míg a másikban egy fekete selyem tok, benne valószínűleg gyémántok. Jürgen szóhoz sem jutott. A döbbenet kiült az arcára. Jürgen többet szóhoz sem jutott. A lövedék nem távozott sem a koponyájából, sem pedig a szívéből! 22-es köpeny nélküli ólom lövedék egy forgótáras, hangtompítós fegyverből. A becsapódás pillanatában deformálódik a lövedék és nincs az a ballisztikus, aki megállapítaná, milyen fegyverből lőtték ki.
A filmet egy fekete kis dobozkába teszem, ami korában is filmtekercsek tárolására szolgált, majd a gyémántokkal teli selyemzsákkal együtt, egy borítékba teszem, majd zakóm belső zsebébe rejtem. Körbe nézek az üzletben, mennyi értéktelen kacat, majd megpillantok a falon egy kis festményt. Alig kisebb mint egy A4-es papírlap. Egyszerű barna fa keretben van, semmi extra. Alatta egy árcédula: 11500 kč. Felkapom az asztalon heverő nagyítót, gyorsan végig pásztázom a festményt, hű az anyja. Eredeti Munkácsynak tűnik, bár ezt ha nyugodt körülmények között tudnám megvizsgálni, na mindegy. Akkor sem hagyom itt, mosolyogtam magamban. Még megnéztem pár apróságot de semmi. Csupa olcsó hamisítvány, kacat. Az irodájában találtam egy aprócska faberge tojást. Az is eredeti volt. Még szép, hogy nem hagytam ott. Órámra pillantottam. Időben vagyok, de lassan menni kell. Kis aktatáskám mélyéről előkerült egy kis tasak. Benne folyadék. Kissé trutyis. A konyha mosogatójába tettem egy bögrét beleöntöttem a tasak tartalmát, majd 10 csepp vizet csepegtettem rá. A gáztűzhely mellett hagytam. A gázcsapot megnyitottam, de csak épp hogy, a szomszédoknak fel sem fog tűnni csak 1-2 nap után. Indulás előtt még egyszer körbe néztem és egy kis meglepetést hagytam a bejárati ajtóban. Behúztam magam után a raktár ajtót és sietve távoztam.

          A kocsihoz időben értem vissza. Az állófűtés melegen tartotta az autót. Megjött Piovanni úr is a dedikálásról. Elégedett mosoly ült ki arcára. Megköszönte a szolgálataimat, de ma már nem lesz rám szüksége, menjek vissza a szállodába és nyugodtan feküdjek le. Piovanni néven volt 2 szobafoglalás. Nem volt túl sok csomagunk, nekem egy kisméretű utazó bőrönd, míg Piovanni úrnak egy hátizsákja és a fotós felszerelése. Bejelentkezéskor közöltem a recepcióssal, hogy még nem vesszük birtokba a szobáinkat, de szeretném, ha a csomagjaink felkerülnének. A recepciós intett a londinernek, rámutatott az órájára, hogy az idő pénz, most megdolgozhat érte. 5 eurót nyomtam a kezébe és felküldtem vele a csomagjainkat. A főtér után következő első utcán parkoltam le. Kinyitottam a kesztyűtartót és egy csomag cigarettát vettem elő. Már épp visszacsuktam volna, mikor megpillantottam egy könyvet. A borító hátoldalán Piovanni úr bamba ábrázata tekintett vissza rám. Bekapcsoltam a nyomkövetőt. Tőlem nem messze járkált a Károly hídon. Gondoltam mivel a fotós felszerelése a hotelben van, legfeljebb elmélkedéssel töltheti az időt. Belelapoztam a könyvbe és pár fejezetet elolvastam. Nem is rossz. Gyorsan szaladt az idő. A nyomkövető már egy ideje azt a jelet küldte, hogy egy helyben van. Hmm.

         Az autótól csak pár száz méterre egy épületből jöttek a jelek, de alig foghatóan. Kezdtem kissé aggódni, még a végén ez a kölyök lebuktat. Ahogy közeledtem a jel forrásához, egyszerre megvilágosodtam. Amint a kocsma ajtaján beléptem, egyből megpillantottam az asztalon elterült Piovanni urat. Merev részeg volt. Pedig csak 6 üres korsó volt előtte. Intettem a csaposnak, hogy fizetek. 50 eurót fizettem borravalóval. Három utcát cipeltem. Belöktem a hátsó ülésre. Feje hatalmasat koppant az ajtó kartámaszán. Fel se nyögött. A hotelhoz mentem. Fel a szobába, gyorsan lezuhanyoztam, lecseréltem ingem, fehérneműm, összeszedtem a táskáinkat és kijelentkeztem a hotelból. Piovanni ugyan úgy volt, ahogy a kocsiban hagytam. Csomagtartóból elővettem a kék villogót, felraktam a kocsi tetejére és hazáig 180-200km/órával száguldottam. Diplomata autót senki nem állít meg. 2.5 óra alatt otthon voltunk. Remélem ez az írópalánta a kocsmázás utáni dolgokra nem emlékszik majd... 2 nap múlva a hírek közt olvastam: gáz szivárgás miatt felrobbant Prága belvárosában egy bérház. A felújítás alatt álló épület üres volt, csak egy holtestet találtak, valószínű, hogy az épületben található üzlet tulajdonosa az...



http://andreapiovanni.blogspot.com/2011/01/egy-estem-pragaban.html
http://andreapiovanni.blogspot.com

A takarítás

         Frank eldobja a szájában lógó alig megkezdett fél szál cigarettáját és futásnak ered fel a lépcsőn. Az első lépcsőfokoknál zsebre vágja telefonját, majd előveszi és kibiztosítja a csőre töltött Glock 17-es típusú fegyverét biztos, ami biztos alapon. Felér a második emeletre. A lépcsőházban félhomály uralkodik. Frank higgadtan, kissé megemelkedett pulzussal közelíti meg a bejárati ajtót. Bal vállával a falnak támaszkodik és kezét a kilincsre helyezi, míg jobb kézzel a pisztolyát az ajtóra szegezi. Elfordítja a kilincset és sejtése beigazolódik. Minden akadály nélkül nyílik az ajtó. Erőteljesebben meglöki, hogy teljesen kinyíljon. Most már mindkét kezével magabiztosan a fegyverét tartja és halad a lakás belseje felé. Mindössze halk zene szól, majd ahogy a lakás belseje felé halad egy férfi sírására lesz figyelmes. A nappaliba érve megpillantja a kanapén fekvő letakart meztelen nőt. Az ing csak a nő arcát és a melleit fedi, karja lelóg az ágyról. Ahogy halad fegyverével pásztázza a lakás többi pontját támadók után kutatva. A sírást egyre hangosabban hallja majd észreveszi a hang forrását.

– Mr O’Neal?! – szólítja meg a földön kuporgó férfit, fegyverével még mindig körbe-körbe pásztázva. 

– Jól van uram? – szólítja meg ismét Frank, de a férfi, még mindig csak zokog. Frank lassan odamegy a földön kuporgó zokogó férfihoz fegyverét az ágyon fekvő nőre szegezve majd leguggol. Jobb kezével megérinti a férfit, de a fegyverét és a tekintetét még mindig a kanapén fekvő nőre szegezi. Frank megrázza a még mindig zokogó férfit, mire az kissé magához tér az önkívületi állapotából. Szipogva abbahagyja a sírást majd Frankre néz.

– Én nem, Én, Én, Nem! – Egy értelmesnek tűnő mondatot sem képes kinyögni. Frank kezdi megérteni mi is történhetett. Lassan feláll és elindul a bejárat felé. Lassan becsukja az ajtót és mély levegőt vesz. Ez, egy estére neki is sok volt. Fegyverét becsúsztatja tokjába, majd egy megvető pillantással fordul Russel felé, bal kezét csípőre teszi s jobb kezével arcát és állát dörzsöli. 

– Mi történt pontosan? –  Teszi fel a kérdést azt remélve, hátha ésszerű magyarázatot kap.

– Nem tudom. – Na, ennél többre számított. 

– Az egyik pillanatban még élt, de mikor szóltam hozzá már nem válaszolt. – Ezzel még nem vagyunk kinn a gödörből, gondolja magában Frank. Egy tollat vesz elő zsebéből, azzal fogja meg az inget. Szép lassan leemeli a nő arcáról s csak a fejét csóválja. Felismerte a halál okát. Mikor a közel keleten szolgált, ő is fojtott már meg közelharcban ellenséget, tudja, hogyan néz ki egy megfojtott ember holtteste.

– Megfulladt - . Russelt ismét a hányinger és a sírás kerülgeti. 

– Most mi lesz? Most mit tegyek? Ha ez kitudódik lőttek a karrieremnek és a sitten fogok elsorvadni!-  – Hé!!! Hagyja már abba a kislányos zokogást attól nem fog feltámadni, és engem is csak idegesít! – förmed rá Frank a férfira. 

– Szedje össze magát! Megmondom mit fogunk tenni!- Frank a zsebébe nyúl a telefonér. 

– Van egy régi ismerősöm, aki segíteni fog elsimítani ezt az aprócska kis problémát. – Ezzel elkezd tárcsázni. 

– Mennyi pénz van magánál?- kérdi kissé fennhangon.

– Nem sok, talán pár száz dollár. 

– Az kevés lesz, még előlegnek is. – Russel Frankre néz és eszébe jut a nyakék. 

– Ékszer jó lesz? – kérdi hitetlenkedve. 

– Az az 1 karátos gyémánt nyakék? 

– Az - feleli Russel. 

– Talán az is megteszi előlegnek a pénz mellett. – Frank a füléhez emeli a telefont. 

Kicseng. 

– Igen? – szól bele rekedtes hangon egy férfi. 

– Helló Dimitri. Hogy vagy? – Dimitri az orosz maffia egyik legkegyetlenebb gyilkosa. 

Volt Specnaz-os, megfordult a KGB-nél, majd kettős ügynök lett a CIA-nál. Néhány arc plasztikán már túl van. Érthető is, nincs túl sok barátja, de Frank tett neki már szívességet. Most viszonozhatja.

– Hello Mister. Milyen elvetemült dolog történt, hogy felhívtál? – Hanglejtésével érezteti, hogy a lehető legrosszabb időpontban zavarják. 

– Épp felújítom a lakásom és segítség kellene a szemét eltakarításához. Rád gondoltam. Profi munkához profi szakember kell. – Dimitri, tudja, miről beszél Frank és csak dühösen ennyit mondd:

- Drága lesz ez neked barátom! – Ezzel szétkapcsolja a vonalat. Frank vadul kezdi nyomkodni a telefon billentyűit. Valamit, értelmetlen halandzsa nyelven ír a telefonba majd elküldi az üzenetet.

– Öltözzön! – Fordul oda a még mindig egy szál gatyában a földön ücsörgő férfihoz. 

– Nincs sok időnk. – Frank a széthajigált ruhadarabokat kezdi összeszedegetni. 

– Az inget hagyja. A kocsiban adok egy másikat, van egy tartalékom. – Russel remegő kezekkel próbálja magára rángatni ruháit kisebb nagyobb sikerrel. Frank észreveszi a fotel kéretlen tartalmát. 

– Remek. Van még egyéb hasonló meglepetése? – Mutat Frank a fotelre. 

– Nincs. – kapja a kissé megilletődött választ. Frank elviharzik a konyhába. Minden egyes szekrényajtót feltép, kutat valami után. Russel némi viccelődéssel próbál magán erőt venni.

– Mit csinál Frank, megéhezett? – De a poénja nem arat túl nagy sikert. Frank egy műanyag flakonnal a kezében tér vissza. Letekeri a kupakot és a flakon tartalmát a fotel közepébe önti. Russel értetlenül nézi, mit csinál a testőre.

– Sósav. Megpróbálom eltüntetni a maga DNS-ét a helyszínről. – Russel végre valahára magára kapkodta ruháit, de most még csak árnyékában sem hasonlít arra a magabiztos Russel O’Neal –ra, aki egy órával korábban besétált Sophie lakásába. Frank odalép Russelhoz, megigazítja ruháját, még a cipőfűzőjét is átköti, nehogy hasra essen a lépcsőházban. Frank karon fogja Russelt 

– Most jól figyeljen rám! Kimegyünk azon az ajtón, lemegyünk a lépcsőházban, majd beül a kocsiba. Nem bámul semerre se, csak maga elé, nem szól senkihez, majd én beszélek, ha valaki megszólítja. Beül az autóba, majd behúzza magát az ülésbe és úgy tesz, mintha ott se lenne. A sofőr a közeli utcákban fog körbe-körbe autózni majd mikor itt elintéztem mindent, értem jönnek egy megadott helyre. Elviszem magát egy megbízható helyre, ott tölti az éjszakát. Megértette, amit mondtam? – Frank mélyen Russel szemébe néz: 

– ismételje el, amit mondtam! – Russel kissé megrémül, majd remegő suttogó hangon megszólal:  

– Kimegyünk az ajtón, le a lépcsőházban, majd beülök a kocsiba. Nem bámészkodom, csak magam elé, ha megszólítanak, maga elintézi. A kocsiban behúzom magam, mintha ott se lennék, kocsikázok a sofőrrel, majd felvesszük magát és elvisz egy biztonságos helyre, ahol ott töltöm az éjszakát.

– Remek! Mehetünk? – Russel vet egy utolsó pillantást a kanapén fekvő még holtában is gyönyörű Sophie-ra.

– Igen Frank, mehetünk. – Russel, amint kilép a lépcsőházból hatalmasat sóhajt. Mélyre szívja az utca bűzét, amit most valamiért, még is csodásnak érez. Az utca szinte teljesen üres, annak ellenére, hogy még este tíz sincs. Csak egy sárga taxi megy el Frank és Russel mellett miközben a kocsihoz lépnek. Egy bamba figura még int is a taxiból. Biztos valami flúgos, gondolja magában Frank. Sötét van, rossz a közvilágítás, nem ismerhetik fel. Frank szinte betuszkolja Russelt a kocsi hátsó ülésére, rácsapja az ajtót majd mond valamit a sofőrnek. Frank ellép az autótól, ami hirtelen gázzal útnak indul. Megigazítja öltönyét, körbenéz az utcán, hogy figyelte-e valaki és továbbsétál, mintha mi se történt volna. Benyúl zsebébe, előveszi cigarettáját, öngyújtóját és majdnem, mint egy szertartás, rágyújt. Még a cigaretta feléig sem ér, mikor egy sötét autó kanyarodik be az utcába és megáll mellette. Dimitri az. 

– Szállj be! – Frank elhajítja a cigarettát, majd beszáll. 

– Ugye tudod, hogy szívesség ide, szívesség oda ez akkor is sokba fog kerülni!?! 

– Igen tudom!- Válaszol méltatlankodva Frank. 

– Mennyid van? – Tér rá a lényegre Dimitri. 

– Kb 900 dollár és egy 1 karátos gyémánt nyakék, – Dimitri dühös tekintete szikrákat szór majd Frank kicsit habozva folytatja: 

– előlegbe. – Dimitri kissé elmosolyodik 

– Így már jobban hangzik. Mi a meló? – Frank körbe tekint, kíváncsi szemek után kutatva 

– a „B” Lépcsőház második emeletén lépcső mellett balra első ajtó. Takarítani kell. Gyors és egyszerű legyen, semmi nyom ne maradjon. És legfőképp úgy intézd, hogy ne derülhessen ki, hogy ki járt előzőleg a lakásban. Menni fog? – Dimitri komoly tekintettel Frank szemébe néz, tudja, ennek most tétje van. 

–El van intézve! – 

       Frank kiszáll az autóból, telefonál egyet és kényelmesen, mint bármely hétköznapi ember a park felé veszi az irányt. Dimitri tovább gurul autójával a lépcsőházon, nehogy szemet szúrjon valakinek a sötét autó. Egy kisebb fekete táskát vesz ki a hátsó ülésről, vállára lendíti és elindul a „B” lépcsőház irányába. A lépcsőházat furcsa émelyítő szag lengi be, amit a második emeletre érve egyre erősebben lehet érezni. Az ajtó nincs kulcsra zárva. Dimitri hatalmasat káromkodik magában, mikor meglátja a szag forrását a fotelban, 

– Az a hülye, barom! Miért nem a budiba rókázott!?! – Dimitri felhúzza fekete bőrkesztyűjét, nehogy véletlen ott hagyja valahol az ujjlenyomatát vagy a dns-ét. Megfogja Sophie testét és felülteti, ráadja a földön hevert ruháját, majd előveszi hangtompítós fegyverét és pár lépés távolságból háromszor mellbe lövi a halott nőt. A bútorokat csendben felburogatja, hogy az dulakodás látszatát keltse. Majd elő vesz egy üveget, melyben furcsa sárga folyadék van. Bőségesen lelocsolja a nőt, a kanapét, a fotelt, egy férfiinget a földön, a feldöntött komódot az előszobában, majd a konyhában kihúzza a szekrény mögül a tűzhely gázvezetékét. A csonkból csak úgy ömlik a gáz. Dimitrinek ha csak nem akar megsülni, előbb el kell érnie a kijáratot, mint a gáznak az előszobában a még égő illatos gyertyákat. Dimitrit leveri a víz, a szíve felugrik a torkába az adrenalin szintje az egekbe, végre egy kis izgalom gondolja magában és eszeveszett rohanásban hagyja el a lakást, ami akkor robban fel, mikor ő épp kilép a lépcsőházajtón. A robbanás hatására megszólalnak még a környező utcákban parkoló autók szirénái is. Dimitri sietve, de nem futva indul autójához. Mielőtt odaér, még egyszer körbenéz, látta-e őt valaki, majd beszáll és sietve elhajt.