Mr. Smith és Én újra együtt

      Hetekig nem jelentkezett É. Kezdtem teljesen lemondani róla, mikor egy kis nyomozgatás után kiderült, autóbalesetben meghalt. El voltam keseredve. Ez lassan egy éve volt. Azóta rendeződtek a dolgok.

     Visszamentem „dolgozni”. Az ügynökség keresett meg, hogy kellene egy jó problémamegoldó szakember. Igen csak megváltozott az ügynökség személyi állománya és a működése is. Ez a szervezet a munkáját tekintve 90%-ban elemző, tanácsadó munkát végez. Világszerte vannak irodái, amit kormányok, fegyveres testületek vesznek igénybe. Tagjai mind-mind volt különleges ügynök. C.I.A. Moszad, volt KGB, Specnaz, SAS, tengerészgyalogosok, ismerek egy ex-B.O.P.E. tisztet is/Batalhão de Operações Policiais Especiais (BOPE) ("Special Policial Operations Battalion") /. Itt jobb a fizetés és kedvezőbb a TB. Csak a nyugdíj lehet kissé zűrös. 

     Legfőbb célterület az elemzés. Adott kormányt egyes magánemberek pénzelnek és irányítanak, ami miatt egy másik, gazdasági vagy politikai szempontból hátrányba kerül. A konfliktus helyzet elkerülése végett megbízzák az ügynökséget, és ha szükséges, megoldjuk a problémát. Nem biztos, hogy egy adott problémára egy likvidálás a megfelelő megoldás. Itt jön a képbe az elemzés. Ki lesz az, aki majd annak a helyébe lép? Ő mennyivel fog kedvezőbb döntéseket hozni. Milyen politikai nézetei vannak? Ha Őt is likvidálni kell, mert egy követ fúj azzal, akinek a helyébe lép, akkor ki az a személy, aki az ő helyébe tud lépni. Ugyan így, ha egy kormány jogi úton nem bír el bűnözőkkel, maffiavezérekkel képbe kerülünk. Jövünk, elemzünk, problémát oldunk meg. 

     A maradék 10% jól képzett titkos ügynök és azok kiszolgáló személyzete. Ők többnyire beszervezett emberek, akik ezt-azt intéznek a megfelelő felszerelést, fegyvert, védett lakást, autót, iratokat stbstb a megfelelő időben a megfelelő helyre. Az ügynökség elemzői nagyon jól végzik a munkájukat, ezért a státuszok nagyon hamar és könnyen változhatnak. Aki tegnap még célpont volt, holnap már nem biztos, hogy az, és fordítva. Ezért van az, hogy elég régóta húzódik a mi kis ügyünk Mr. Smith-el. 

     Két napja kaptam az információt, hogy megváltozott a státusza. Visszavonhatatlanul. Megkezdtem az én kis magánakcióm leszervezését. Az ügynökség forrásait sajnos nem vehetem igénybe, de a kiépített kapcsolataim minden további nélkül bevethetem, amiért vagy szívességgel, vagy jó sok készpénzzel kell majd fizetnem. Mr. Smith hibázott. Erre vártam.

     Sajnos az idegrendszere nem bírta a feszültséget és a túlzott paranoiája miatt golyót repített az egyik, irodában dolgozó CIA-s ügyintéző fejébe. A CIA a szőnyeg alá söpörte az ügyet, Mr. Smith-t pedig nyugdíjba küldték. Én pedig véglegesíteni fogom ezt az állapotot. 

     Pár embert ráállítottam az ügyre és az információ Mr. Smith-ről már áramlik hozzám. A begyűjtött infók szerint Mr. Smith Columbiában Bogota mellett egy Ponta nevezetű kis faluban képzi ki egy helyi drogbáró embereit. Nascimento, aki egy egykori B.O.P.E. tiszt, sok problémát oldott már meg Bogota-ban, így vannak kapcsolatai és helyismerete. 

     Mr. Smith valahol az Osztrák-Magyar határ környéki falvakban született és nőtt fel. Nem tudni, a CIA hogyan és mikor szervezte be, de most a világ végére megyek utána. Miután elintéztem a szükséges papírokat, foglaltam jegyet egy gépre. 3 átszállással közel 30óra volt az út. A reptéren Nascimento várt. Délelőtt 10 után szállt le a gépem. Nálunk ilyenkor már délután 4 elmúlt. Mivel a szervezetem mostanában amúgy is átszokott az éjszakai életre, nem volt gond napközben ébren lennem. A reptérről való kicsekkolás után az következett, amire számítottam. Egy nem túl régi, bár kissé leharcolt Land Roverrel mentünk el a szállodába. Itt leharcolt Land Rover jut, európában vadi új 7-es Audi.

     A Ramada hotelben szálltam meg. Európában elég jó hotelnek számít, de Amerikában - délamerikában csak átlagos. Kerülnöm kellett a feltűnést. Bejelentkezés után Nascimento elvitt egy helyre, ahol bemutatott pár "kollégának". F. és T. Később megtudtam róluk, nagy Man in Black rajongók. Lökött volt mindkettő, de a szakértelmük a legkiválóbb. Felvázolták a helyzetet. Egy jól védhető erdős részen 80 fegyveres egy táborban, akiket Mr. Smith hetek óta készít fel közelharcra a Columbiai drogrendőrség ellen. 

- Nos, akkor ez egy jó arány! Nascimento elhoztad a csomagot, amit küldtem? Remélem nem bontotta fel senki. - Korábban már gondoltam erre, így az ügynökséget felhasználva egy kis apróságot mégis elküldtem magamnak.

- Hogy akarod likvidálni?- kérdezte F.

- Lassan fogom megtörni a saját módszereivel mindaddig, amíg könyörögni fog a halálért. - F. felvonta szemöldökét.

- És ezt hogyan akarod kivitelezni? Besétálsz, kupán vágod, majd kisétálsz vele?-

- Pontosan, ahogy mondod! Azzal a különbséggel, hogy kifele kocsival hozzuk, mert 150kg. - J. Összeráncolt szemöldökkel csóválta fejét.

- Na jó, látjátok ezt a kis csomagot? Ezt egy igen derék barátom bocsájtotta rendelkezésemre. 6 ampulla van bent. Egy rendkívül utálatos vírust és annak oltó anyagát tartalmazza. A Calici egyik mutálódott fajtája. Hányás, hasmenés, láz. A legkeményebb harcost is ledönti a lábáról. Az egész kuplerájnak elég. - Mindhárom jól képzett harcos leesett állal hallgatta, miként juttatjuk be a vírust a táborba, majd pedig páholyból nézzük végig, ahogy kifejti hatását. Mikor végeztem a kiselőadásommal megtapsoltak, majd egyöntetűen kijelentették, nem akarnak az ellenségeim lenni.

- Csak egy kérdés! Mi nem fogunk megfertőződni a vírussal? – Tették fel a kérdést tágra nyílt szemekkel.

- Nem! - Válaszoltam határozottan! - Megkapjátok az erre a vírusra kifejlesztett védőoltást vitaminokkal és immunerősítő anyagokkal kombinálva.

     Az akciót másnap hajnalban indítottuk. Még sötét volt, mikor a vírust bejuttattuk a táborba. Délelőtt 11 kor jelent meg az első beteg. Délután 5 kor, mintha egy kórház elfekvő részlegén lettünk volna. Nyögések, öklendezések hangjai jöttek mindenhonnan. A tábor 90%-a szenvedett és a halálán volt. Aki valami miatt mégsem betegedett meg, fejvesztve menekült el. Gyönyörű volt a környék. A Dzsungel egy európait magával ragad. Volt időm az élővilágot tanulmányozni hisz messze voltunk és még várni kellett, hogy a vírus rendesen kifejtse a hatását. 

     Szürkületkor hatoltunk be a táborba és módszeresen, bungalóról bungalóra járva likvidáltunk mindenkit. Egy a fejbe és egy a mellkasba. A látvány, borzasztó volt. Emberek a saját ürülékükben fetrengtek. Erejük nem volt arra, hogy legalább a tábori ágyról lemásszanak. Volt, aki a fájdalmak enyhítésére füvet szívott, mások belőtték magukat heroinnal, nem volt kár egyikükért sem. 

     Mr. Smith az egójához mérten egy királyi bungalóban lakott. Nem őrizte senki a bejáratot. A fa lépcső aljában, magzat pózban egy fegyveres a saját hányásában fetrengett. Látszólag nagyon szenvedett. F. tarkón lőtte. Harcedzett ügynök volt, de láttam rajta, hogy ez a mészárlás megviseli. Mikor rátaláltunk Mr. Smith elég rosszul nézett ki. A külvilággal semmi kapcsolata nem volt. Kapott egy nagy adag altatót, meg egy koktél antibiotikum, vitamin és ásványi anyag kombinációját, amitől hamarabb rendbe jön. Feldobtuk a Jeep platójára és már vittük is. 

     Mr. Smith másnapra jobban lett, de nem volt kedve az élethez. Megvallom nekem se lett volna. Komoly vírus ment keresztül rajta, ami igencsak megviselte a szervezetét. T. és F. az akció után egyből elbúcsúztak. Rendesen kifizettem őket, még ahhoz képest is, hogy igazán meg sem izzadtak. Kaptak egy új megbízást. Nascimento - mivel már régről ismertük egymást - maradt még, amíg befejeztem az ügyemet. Mr. Smith 4 napig lógott egy kötélen a csuklójánál fogva pont úgy, ahogy korábban én. Lábujjheggyel épphogy elérte a talajt. Így ebben a pózban nehezen kapott levegőt. Kellemetlen így eltölteni akár csak pár percet is, nem hogy napokat. 

 - Gondoltad volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülsz? Nincs, De Ja Vu érzésed? - csak gúnyosan vigyorgott. Nem volt kedve beszélgetni.

- Csak csináld! Essünk túl rajta! - Szánalmas látvány volt.

     Okádéktól és fekáliától bűzlött. Tudta mi fog következni. Az első nap próbálta tartani magát. Az egyszerű dolgokat szeretem, ezért egy méretes vascsővel időközönként 2x 3x gyomorba vágtam. A vírus okozta emésztőrendszeri fájdalom elviselhetetlen volt számára. Szinte minden második ütés hatására elájult. Nascimento rengeteg vizet pazarolt el minden egyes felébresztésekor. Tudta ki vagyok. Megismert és emlékezett rám. 

     Második naptól visszatértem a hagyományos módszerekhez. A harmadik nap végére nem sok ép csontja maradt. Aprólékosan törtem el minden egyes csontját. Eleinte ezt valami perverz módon élvezte. Mivel már nem tudta tartani magát a törött csontok miatt, és félő volt, hogy oda lesz az én kis bosszúm, mielőtt megfulladt volna a saját testsúlyától, inkább egy székhez kötöztük. 

     Negyedik nap zsákvarró tűket szúrtunk a körmei alá, melybe áramot vezettem. Az üvöltése visszhangzott a dzsungelben, de mérföldekre nem volt körülöttünk senki és semmi.  Nap végén habzó szájjal könyörgött, hogy végre öljem meg. Mivel már eléggé fáradtak voltunk, Nascimento egy éles késsel a bokáján és a combján elég mély sebeket ejtett, artériát vagy vénát nem értek, de elég mélyek voltak ahhoz, hogy szép lassan elvérezzen. Újra rákötöttem az áramot. Néhány órát még küzdött, majd a nagy vérveszteség és a folyamatos áramütés miatt feladta a szervezete. Az EKG monitoron kiegyenesedett a görbe. Nascimento még tarkón és mellkasba lőtte. 

- Most már tutira vége. - A hullát feldarabolta és a közeli folyóba dobta a krokodilok és az aligátorok nagy örömére. Azt hittem jobb lesz, de nem éreztem semmit. A bosszú vezérelt. Még pár napot maradtam, figyeltem az eseményeket, hisz egy kisebb hadsereget mészároltunk le, akiket a drogbáró hamar pótolt. Nascimento búcsúzóul csak arra kért, hogy ha lehet, ne keveredjek bajba! 

A 30 órás hazautazás kimerített, de ami igazán meglepett az a reptéren történt. Barbara állt az autóm mellett.

Egy elnyújtott pihenés

       Az utolsó "melóm" után, mikor Hilda Frankfurtból hazahozott, úgy döntöttem eltűnök egy rövid időre, pihenni. Jóval hosszabbra sikerült a pihenő, mint terveztem. Évekkel számoltam el magam. Megismerkedtem egy lánnyal. Nem kellett volna. Mindegy is, már vége. Nem volt egyszerű eset. 

Az utolsó könyv is a helyére került. Be egy dobozba a többi mellé.
Szortírozás után egy része raktárba egy része máshova kerül,
megőrzésre. Elköltöztem T.-től. Már jó ideje. Volt néhány doboz, amit
valamiért lusta voltam szelektálni. Az új lakásomban, amit bérlek,
elég szűken vagyok hellyel. Bár hál Istennek ez a bérleti díjon is
látszik. 

      Már egy ideje nem beszéltem T.-vel. Ma váltottunk pár sort.
Elhagytam, nem egy másik nőért, vagy a munkáért. A magányért. Fájt, amit
az évek alatt velem tett és végül boldogan hagytam el, s mosolyogva
vetettem magam oda a magánynak, de ma belemászott a lelki világomba és
igen, rohadt nyomorultul érzem magam. Most kissé terhes a magány.
      Egész délután és este É. jár a fejemben. Nemrég óta beszélünk. Ő is padlón van mint én, bár
próbálom előtte tagadni és erősnek mutatni magam, hisz megígértem,
hogy segítek neki, felvidítom, ha szükséges. Most nem akar randizni.
Senkivel. Én, még is csak rá gondolok. Vállaira leomló gesztenyebarna
hajára, mosolygós szemeire, hogy talán megérint, végigsimítja arcom,
magához ölel, s parfümjéből mélyet szippanthatok. Nem engedném el,
gyengéden magamhoz húzva átkarolnám, hogy oltalmazzam, biztonságban
legyen. Én nem számítok. Most nem. Megelégednék É. gyengéd
érintésével, ölelésével. Hatalmas erőt merítenék belőle. Feltöltődnék.
Magam előtt látom ahogy É. mosolyog! Angyali. Kezd rajtam úrrá lenni a
fáradtság, ahogy É. mosolyára emlékezem. Hajnali 3. A toll már kiesett
a kezemből, de még É.re gondolok s a rémálmok elől menekülve
szalmaszálként É.mosolyába kapaszkodom, végül kimerülve, fáradtan
alszom el. 

       Hilda szavai jutnak eszembe. "Legszebb éveidet pazaroltad el arra a lányra, megérte?"

Ez majd csak néhány év múlva fog kiderülni... Nem számít. Ami számít, az most É.

Folyton csak rá gondolok. Vele kelek, s vele fekszem. Nem volt jellemző rám, hogy ennyire telel legyek érzelmekkel. Eltunyultam. Hiányzik a régi meló. Mr Markus Smith-el is van egy elintézetlen ügyem, de mindezek homályba vesznek, É.miatt.

      Sajnos nem látok bele É. gondolataiba, keveset beszélünk. Zárkózott, remélem idővel megnyílik. Nagyon jó hallgató közönség tudok lenni. Igyekszem nem tolakodni felé. Nem akarok rátelepedni, de mégis jó lenne beszélgetni vele, találkozni. Persze a múltamról nem mesélhetek, sem pedig T.ről nem akarok. Nem fáj az emléke, csak É.-nek nem akarok mesélni róla. Tudom, mit kell tennem. De félek, rosszul sül el. Túl fontos ahhoz, hogy csak úgy elcsesszem. De ahogy a mondás tartja, lassú víz partot mos...

Mr Smith

 -Add a kulcsokat! Én vezetek!-

-Jobb kormányos.-

- Akkor te vezetsz! Milyen információink vannak a Hegedűs és Napóleon hol létét illetően? Azt az információt kaptam, hogy Napóleon találkozni fog a Hegedűssel. -
- Kitől tudsz te erről? Az ügynökség nem támogatja a te kis magán akciódat! A Hegedűs már nem célpont! Új státuszba lépett! Együtt működik velünk!-

 - Akkor játssza a kezemre Napóleont! Vagy megölöm őt is! –

- A düh nem vezet sehova! Térj már észhez!-

"Na persze, ha tudnál, az 5milliós vérdíjról te sem hagynád annyiban."

- Tudok a vérdíjról!-

- Remek! Remélem, hozzájuk viszel!-

- Gondoltam rá, de az ügynökség egyből rájönne és akkor hova bújjak el?- Gúnyos mosoly ült kiarcára.

- Rendben, segítek, de ez neked nagyon sokba fog kerülni! Holnap a Hegedűs irodájában fognak találkozni. Elintézem, hogy bejuss. De jól jegyezd meg, a Hegedűs nem célpont többé!-

A gépen nem tudtam aludni, így délután ledőltem pár órára. Este a tervrajzokat és fotókat nézegettem, könnyű lesz a bejutás. A kilépővel lesznek kicsit gondok!

Hilda az irodaház előtt rakott ki. A kelleténél kicsit paranoiásabb voltam. Úgy éreztem mindenki engem figyel. A bejáratnál felmutattam a Scotland Yard rendőr igazolványom. Kérdezés nélkül beengedtek. Irány a 25. emelet. London legmagasabb épülete. Az emeleten már a biztonságiak és testőrök hada várt. Egy kis tapizás, kés és pisztoly páncélba. Valahogy sejtettem. Az irodába lépve még kalapommal takartam arcom, amíg mögöttem az ajtó becsukódott. Az előttem ülő két embernek döbbenet és halálfélelem ült ki arcára. A Hegedűs a telefon után nyúlt volna, de ujjammal intettem.

- Senki nem fog felelni, és amíg én ki nem megyek azon az ajtón, nem is jön be ide senki. –

Lassan közelebb sétáltam. Az asztal mögött a Hegedűs, sötétkék halszálkás öltönyben ült. Napóleon fekete fehér csíkos öltönyben. Mindketten ötven felé jártak. Pocakos, gazdag, nyakkendős bűnözők egy kissé rusztikus berendezésű irodában. Vörös tapéta, aranyozott mintákkal. Amint elmeséltem történetem Evaról és az 5millás vérdíjról,
Napóleonnak gyöngyözni kezdett a homloka. Kulcscsomómmal babráltam, amint közöttük fel s alá sétáltam. Kulcscsomómról egy kisméretű bőr alá fecskendező készüléket vettem le, melynek tartalmát a pillanat töredéke alatt Napóleon nyakába fecskendeztem. Reagálni sem volt ideje. Nagyon erős méreg volt, ami a szívinfarktus tüneteivel szívmegállást produkál. Napóleon a szívéhez kapott és remegve a földre
rogyott. Intettem a Hegedűsnek.

- Nem rajtam múlt, hogy nem fekszel ott mellette. –

Napóleon nagyokat nyögve küzdött nyamvadt kis életéért, mindhiába. A méreg egy elefántot is megölt volna. Kinyitottam az ajtót és kiszóltam a testőröknek, hogy az emberüknek infarktusa van. Még búcsúzóul visszaintettem a Hegedűsnek, visszavettem fegyverem, késem, és mint aki jól végezte dolgát, angolosan távoztam.

Hilda az épület előtt várt. Beültem az autóba és elindultunk egy védett lakáshoz. Kérdezés nélkül közöltem Hildával, hogy csak Napóleonnal végeztem. Útközben dugóba kerültünk, így én kiszálltam.

- Holnap este legyél pesten a Vajdahunyad várban. –

- További utasítás az ügynökségtől?-

- Ne keveredj bajba és maradj életben!-

- Nem ígérhetek semmit!-

A védett lakásban összeszedtem a cuccaimat. Egy hátizsákban elfért minden. Az útleveleim, pénz, dollárt és eurót varrtam a táskám bélésébe. Hilda adott egy Frankfurti vasútállomáson lévő csomagmegőrző kulcsot, amit egy másik ügynöktől vett el. Nem részletezte, csak annyit mondott, hogy későn derült ki, hogy másnak is
dolgozott. Nem kellett volna. Sima utam lesz pestig. Semmi ellenőrzés. Angliából a kilépő forgalmat nem ellenőrzik, a franciák meg nem foglalkoznak vele. Amíg a csalagútban voltunk ittam egy kávét. Hiba volt.

Egy üres lepusztult gyárépület egy kisebb szerelő hangárjában tértem magamhoz egy láncon lógva. Lábamra valami súly volt  kötve, ami veszettül húzott lefele. Csak egy trikó és egy nadrág volt rajtam. Kissé fáztam. Egy közel 2méter magas legalább 140kg-os nem kigyúrt, inkább nagydarab, elhízott fazon jelent meg. Több napos borostája már hasonlított a szakállra, de egy korábban borotvált minta még kivehető
volt. Fekete retro sztk-s szemüveget, fehér inget, világosbarna zakót, fekete farmert és katonai bakancsot viselt. Odalépett hozzám és érdekes akcentussal angolul szólt hozzám.

- Mr Markus Smith vagyok. A CIA egy külsős munkatársa. Tudja, miért vagyunk itt? - Hangosan felröhögtem.

- Azt hittem egy pillanatig, hogy mister Anderson-nak fogsz szólítani! Úgy nézel ki, mint egy elbaszott mátrix ügynök, csak dagadtabb és okos tojás 2.2 verzióban. –

A háttérben halk kuncogás hallatszott. Mr Smith elmosolyodott.

- Ez jó! Szeretem a humort! Főleg a kreatív, önálló gondolatokat. De ez az ön helyzetén, most nem segít. – Cinikus mosoly ült ki arcára.

Egy kis asztalt gurított mellém. A lábamat húzó súly leért a földre, aminek a tetején, lábujjhegyen épp megtudtam állni, de borzasztóan húzott lefele és feszítette az egész testem. Alig kaptam levegőt. A rekeszizmom kezdett begörcsölni. Fogalmam se volt, mióta lóghattam ott. A kis gurulós asztalról Smith átlátszó folyadékkal teli fecskendőket készített elő. Soha nem féltem a haláltól. Egy labor kutatás eredménye szerint a halál pillanatában a természetes Endorphin szint a 200szorosára ugrik, szóval boldogan halok meg, de szívesen kihagynék egy pár napon át tartó kínzást. 50ml anyagot fecskendezett belém. Sintér módjára beledöfte a combomba, benyomta, közben kicsit megforgatta, majd kihúzta. Forróság öntötte el a lábaim, ami haladt felfele. Egész testem elkezdett lángolni egyenesen a fejemig. Először a tarkóm majd az agyam, végül a szemeim, amik ki akartak ugrani a helyükről. A központi idegrendszerre hatott a szer, mert az érzékszerveim felerősödtek. A második fecskendő szer, már jobban fájt. Emlékek kezdtek előtörni bennem gyerekkoromból, korábbi munkáimról, amire nem is emlékeztem és kényszert éreztem, hogy beszéljek. Atya úr isten. Remegni kezdett a szám és a nyelvem járt a számban, alig bírtam megállni, hogy meg ne szólaljak.

- A szer hamarosan kifejti hatását és beszélni fog. Mi csak igazság szérumnak hívjuk. Igen hatásos. Majd meglátja. –

Még egy kérdés sem hangzott el, de majd meg őrültem. Ilyen kényszert még nem éreztem. Bármiről tudtam volna beszélni. A nyelvem a remegéstől kezdett görcsölni. Mr Smith leült velem szembe és egy könyvet kezdett olvasni. Nagyjából 40 oldalt
olvashatott el, ebből ítélve bő fél órát olvasott. Nekem lényegesen többnek tűnt. Elkezdtek hangok kijönni a számon. Képtelen voltam ellenállni. Dadogtam. Semmi értelmes szó nem hagyta el a számat. Egy tejfehér és egy színtelen folyadékkal teli fecskendő tartalma került belém. Elkezdtem szédülni. Hányingerem volt és borzasztó rosszul lettem. Elájultam. A következő pillanatban arra ébredtem, hogy valaki boxzsáknak használja a fejem. Észrevették, hogy magamhoz tértem, mert abba hagyták az ütlegelést. Megérkezett az első kérdés.

- Hol, van, Barbara?-

Tagoltan, lassan és nyomatékkal tette fel a kérdést. A mandulaszemű lány arca azonnal előttem volt. Iszonyatos késztetést éreztem, hogy beszéljek róla.

- 7 CIA ügynököt ölt meg a Közel-keleten és Európában. –

- Hehehe, kevés!-

- Valaki segíti. Hol van? Tudjuk, hogy az ügynökségük védelmét élvezi, és hogy közvetlenül Ön segíti. Hol van? – Emelte fel a hangját.

- Van 3 üzletember. Értenek az üzlethez, megy a bolt, van pénzük. Mindhárman építettek maguknak házat. Az első könnyűszerkezetes faházat, a második téglából, a harmadik pedig vastag betonból. –

- Mókamester előadja a 3 kismalac történetét modern feldolgozásban. Ügyes!-

Mr Smith felvett egy bőrkesztyűt.

- Nocsak? Mr Smith! Táncolunk?-

Válaszként a gyomrom és a bordáimat ütötte teljes erejéből. Amúgy is alig kaptam levegőt, az ütésektől meg pláne fuldokoltam. Lassan kezdtem elveszteni az időérzékem. Pépesre verte a képem, eltörte az orrom meg pár bordám. Időközönként egy flakont tuszkoltak a számba, hogy igyak. Nem túl sok szünet volt a verések
közöt. Ha Smith elfáradt, valaki átvette a szerepét. Néha hánytam egy kis vért meg vizet, amit korábban önkéntelenül is lenyeltem. A repertoáromban előadtam a Hamupipőkét, Hófehérke és a hét törpét és még pár mesét, amik elveszett emlékeimmel együtt a felszínre tört. A Piroska és a farkas már kiverte a biztosítékot. Nem volt túl kellemes, mikor a hónaljamba kaptam pár ezer voltot a sokkolóból. Újra hánytam, majd elájultam. Ez ment órákon át. Vizet itattak velem, ütöttek,
kaptam a naftát a sokkolóból. Időnként hánytam és elájultam. Mr Smith az idő múlásával veszítette el a türelmét. A higgadt, megfontolt ember átváltozott egy habzó szájú elmebeteggé. Az utolsó ájulásom előtt már képtelen voltam reagálni a külső ingerekre.

- Smith! Ez nem beszél! Elintézzem?-

- Engedjük el és kövessétek! -

Felpofoztak, de csak nyögtem. Megint vizet tuszkoltak belém, de már képtelen voltam nyelni. Az ájulás határán voltam, de éreztem, hogy hánynom kell. Kis híján a
saját hányásomba fulladtam bele. Ezt követően nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen. Egy furgon rakterében tértem magamhoz, két hatalmas pofon után, majd, mint egy darab szart, kihajítottak az autóból.

Moszkva

      Úgy néztem ki, mint egy csöves. Hosszú szakállal, büdösen, borzasztó kimerülten. Lelkileg megzuhanva. Kőkemény 26 nap után minden vágyam egy forró fürdő volt. Nagyjából 10 kg-ot fogytam. Szemeim égtek a hosszú sötétben töltött napok után. A két munkás, akik rám találtak, a vámőrséghez kísértek. Hogy kerültem Moszkvába? Még mindig nálam volt a félig töltött pisztoly és egy fél marék lőszer hüvely. Két dolog lebegett a vaksi szemem előtt. Mielőbb megszabadulni a fegyvertől és telefonálni, hogy Moszkvában vagyok. A fegyvert már letörölgettem és a hüvelyekkel együtt egy darab rongyba tekertem. Csak egy alkalmas pillanat kellett. Szemeim kezdtek nagy nehezen hozzászokni a fényhez, így már közelre viszonylag láttam. Egy kuka mellett sétáltunk el. Rosszullétet szimuláltam, majd belehajoltam a kukába, mintha hánynék. Fegyver kipipálva. Az sms, küldésre már kész volt, de úgy, hogy két oldalról belém karolt ez a két ipse, képtelen voltam kotorászni a zsebemben. Beértünk egy épületbe, ami az orosz vámosok központja volt. Átadtak két járőrnek és közölték, hogy egy konténerben voltam, ami Angliából indult 26 napja és elég rosszul vagyok, kéne nekem egy doki. Még mindig nem voltam megbilincselve és már csak egyik karomat fogták. Helyzethez jutva elküldtem üzenetem és vártam, hogy mielőbb a segítségemre siessenek. Megvizsgált egy doki, kaptam pár injekciót, infúziót és kicsit jobb színem is lett. Bevittek egy kihallgatóba. Órákig rám se néztek. Később hoztak enni. Mint, aki még életében nem evett, úgy zabáltam a főtt kaját. Csak ez után jött a fekete leves. Újabb 3 nap, de már kaja nélkül. Bilincsben a kihallgatóban az asztalnál, néha fellocsoltak hideg vízzel, hogy ne aludjak. Üvöltöttek, non-stop világított a lámpa. Olykor lejátszottak nyüszítő kutya hangot, vagy csecsemősírást. Tudni akarták, kinek kémkedek. Harmadik nap jött a megváltás. Egy orosz magas rangú tiszt átvette az ügyet. Beültetett a kocsijába és elvitt valahová. Az útra nem nagyon emlékszem, mert a kimerültségtől többször is elájultam. Egy védett lakásba vitt. Többet nem láttam. Bezuhantam a fürdőkádba, kb 4 órát áztam, mire a kihűlt, hideg víztől magamhoz tértem. Találtam ruhát, kaját a hűtőben és egy üzenetet, hogy néhány nap múlva jön egy összekötő, addig pihenjek. Közel 2 napig aludtam. 

-Jó reggelt! Sergej Cvetajeva vagyok. Az összekötő. - A fegyveremért nyúltam volna hirtelen, miközben rájöttem se fegyverem nincs és veszély sem fenyeget. Egyelőre.

- Reggelt? - Néztem az órára. - Este fél 9 van. Kitápászkodtam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. Kaja és kávé kell a gondolkodáshoz.

 - Mit tudsz?- Kérdezte az orosz. -

- Semmit. Mesélj miről maradtam le? - Kissé elkomorodott, majd hozzákezdett.

- Miután megölted Londonban a Hegedűst, óriási balhé volt. Lezárták egész Londont, mindenki téged keresett. Apropó, ha igazán pontos akarok lenni, a hegedűs hasonmását ölted meg, aki történetesen „Napóleon” testvére volt. Igen azé a Napóleoné. -

- Hát ez pech. - vakargattam meg fejem.

- Szóval Napóleon bepörgött. Vérdíjat tűztek ki a fejedre. 5 millió eurót. Tegnap megölték John bácsit. Valószínűsíthető, hogy már tudják, hogy Moszkvában vagy. Igen ez is pech. Miért ne Napóleon szülővárosába hozott volna az a hajó. Összegezve a Hegedűs is keres és Napóleon is. No meg rengeteg jól szituált bűnöző, fejvadász és önjelölt fejvadász, de még a rendőrök is. Voltál a Tv-ben egy fantom képpel. - Kissé lesett az állam. De valahogy nem voltam túlságosan meglepve.  

- Rendben értem, kösz az információt. Mit hoztál magaddal? Hajfesték? Fegyver? Papírok, pénz? Valami kijutási terv Moszkvából? - kérdeztem reménykedve.

 - Nagyjából minden itt van, és még pár apróság. -

- Miért segítesz nekem? Úgy értem 5millió euró az mégis csak 5 millió?

- Van egy húgom. Eva Katerina Cvetajeva. 24 éves. Napóleon jobb keze elrabolta, bedrogozta és prostit csinált belőle. Néhány hónapja, már csak Ivánnal él. Talán a drogról is kezd lejönni. Stockholm szindrómára gyanakszom, de mikor utoljára beszéltünk láttam a szemeiben, hogy fél tőlük. Öld meg nekem Ivánt és hozd haza a húgom! -

- Végül is korrekt ajánlat. - Lefőtt a kávé. Mélyet szippantottam a kiáramló gőzből.

- Rendben. Kell minden infó, hol laknak, hol a törzshelyük, iroda, hol esznek, hova járnak szórakozni, bevásárolni, bemegy e nyilvános budiba szarni, minden kell! -

- Itt van minden. Fotók, videók, tervrajzok, feljegyzések, minden. Ugyanolyan kaliber, mint a Hegedűs. Páncélautó, testőrök, kiemelt védelem ex-specnaz katonákból álló taktikai csapattal. Csak kérdezz. Megközelíthetetlen. -

- Hogyan szoktál beszélni a húgoddal?-

- Van egy női testőr, leszbikus. Odáig van a húgomért. Néha beszélhetünk skype-on. - A fotókat és a tervrajzokat olvasva ez rosszabb volt, mint a hegedűs meló.

 - Iván házától 920m-re van egy kereszteződés. Van ott egy építkezés. Az lesz a megfelelő támadási pont. Kell egy Gepárd M5. 2 Rádió adóvevő-és mobil blokkoló. Egy autó, egy gyors motor és a leggyorsabb motor! Összeírok egy pontos listát, miket szerezz be, tegnapra! Az építkezésről pont odalátni Iván házának kapujára. Először Iván autója, majd a taktikai egység terepjárója hajt ki a kapun. Neked motorral utol kell érned nagyjából 14-15 másodperc alatt a terepjárót. Addigra, 350-380m-re lesztek Iván házától. Ha közel érsz, akkor a blokkoló blokkolja a kommunikációjukat. Amint elhaladsz a C oszlop mellett, feldobod a mágneses blokkolót a tetőre. Én abban a pillanatban kilövöm őket. Mivel nem lesz kommunikációjuk, nem tudnak erősítést kérni, ellenben az M5-ös rombolónak elég durva hangja lesz, amit még Iván házánál is fognak hallani, ezért Iván autója közelében kell maradnod, hogy továbbra is blokkold a kommunikációt. Pár másodperc el fog telni, mire az első autó sofőrje észreveszi, hogy az egység lemaradt. Így nyerünk egy kis időt és távolságot is a házban maradt többi emberrel szemben. Amint észreveszik, hogy az egységgel gond van, menekülni fognak. Kilövöm Iván autóját. Iván az anyósülés mögött fog ülni. Ha mégsem és a sofőr mögött ül, csak indexelj jobbra. A testőrével együtt leszedem. Így az egyik elölülő a te dolgod lesz. Amíg a húgoddal menekültök, feltartom a taktikai egységet és a házból érkező erősítést, mert addigra rájönnek, hogy nem az ég dörög. Nagyjából 1perc 10 másodperc lesz az egész akció és úgy számolom, hogy nagyjából 20-25 másodperc előnyünk lesz a házból érkező erősítéssel szemben. Az akció végeztével vidd a húgod a védett helyre, ott találkozunk. -

- Hú. A cuccok reggelre meglesznek. Miért pont, út közben és egy ágyúval támadunk rájuk?-

- Tudod, a védelemben 2 pont között a legveszélyesebb az út. Épületből ki, autóba be, autóból ki, irodaházba be. Itt van a legnagyobb biztosítás. Kettőnknek esélye se lenne. De egy romboló puskával a páncélzatot könnyedén átlövöm. Ettől megzavarodnak. Káosz lesz és a káoszt kihasználva támadunk. - 

24-órával később. 

- Sergej! Menj el az ablaktól! Inkább pihenj le! Eva hogy van?-  

- A körülményekhez képest jól. Most pihen. Lefekszem én is.

Az ablaktól kissé távol állva néztem a nagy pelyhekben hulló havat. A visszajelzőn minden rendben volt. A gyorsan telepített biztonsági rendszerünk csak arra volt jó, hogy ne meglepetésként érjen minket egy támadás, semmi másra. Egyszer csak megjelent Eva. Gyönyörű szép nő. Nagyon vonzó volt. Egyáltalán nem hasonlított az orosz nőkre. Éjfekete haja és gyönyörű barna szemei voltak. Kissé fáradt volt. A szer, amit beadtam neki, amolyan anti drog. Egy cia-s cimborám mesélt erről a keverék dologról. Patikában meglehet venni a hozzá szükséges anyagokat, jól adagolva, huss, volt-nincs függőség. Kicsit nyúzott volt, a szer még bőven a hatását fejtette. Odalépett hozzám, állát a vállamra tette. Meglepődtem, mert átölelt. Korábban nem túl sokat beszéltünk így nem értettem a dolgot. Bár, megmentettem az életét. Nem szólt semmit, csak némán állt mögöttem, átkarolva. Egy darabig még néztük a hóesést, amit az utca haloványan világított meg, majd leültem a kanapéra. Eva mellém ült. Elég rég óta most először beszélgettem őszintén egy nővel. Szemei mindent elárultak. Fájdalmat, félelmet, keserűséget, bánatot, vágyakozást, a boldogság hiányát. Minden benne volt. Tetszett nekem. Szép, okos, sokkal több van benne, mint azokban, akikkel eddig ismerkedtem. Lassan hajnalodott. Eva mellkasomnak dőlve aludt. Néha reszketett kicsit, ekkor jobban hozzám bújt. Én órámat és a plafont bámultam. Ha ennek vége és élve kijutunk, talán megpróbálhatnánk. Egyre csak ezen járt az eszem. Teljesen megbabonázott.

Sergej jelent meg a szoba ajtajában. Intett, hogy menjek pihenni. Aludjak egyet. Pár órával később valami finom illat csapta meg orrom. Rég ébredtem főtt étel illatára. Eva főzött ebédet. Mennyei volt.

Alig, hogy megettem Sergej megérkezett az új papírokkal és némi plusz pénzzel.

A garázsban már elő volt melegítve az autónk. Sergej odalépett hozzám a papírokkal, de szólni már nem volt ideje. Csak összerogyott. Az ablaküveg a földön csak úgy csörömpölt.

- Lövész! - Kiáltottam és Eva irányába ugrottam, hogy a földre teperjem. Újabb üvegcsörömpölés.

- Köszönöm, hogy segítettél, hogy újra találkozhassak a bátyámmal!- Még a karomban fogtam, úgy próbáltam fedezékbe vinni. Szemeimbe nézett, egy könnycsepp csordult végig arcán, karomba kapaszkodó keze engedett a szorításon. Végig simította arcom, szemeivel megcsókolt, majd maga mellé hullott karja. A fény kialudt szemeiben. Közben újabb lövedék csapódott be fejem felett centikkel a falba. Feküdtem mellette némán. Akkor először blokkoltam le életemben. Percekig feküdtem. Még vagy 17 becsapódást számoltam. Lassan kúsztam fedezékről fedezékre, táska, fegyver, papírok, autó kulcs. 

Lépéseket hallottam. Kérdezés nélkül tüzeltem, aki élt és mozgott a házban. Három támadó volt 1 lövész és 2 ex-specnaz katona. Mindegyikkel végeztem. A repülőgépen Helsinki felé, Eva járt a fejemben. Nem tudtam koncentrálni. Pedig muszáj lesz! Visszamegyek Londonba és megölöm a Hegedűst, Napóleonnal együtt! Aztán vonattal vissza Münchenig, remélem, még megvan az A7-es. A London Heathrow-i reptéren már Hilda várt.

- Mond, hogy nyomós okod van rá!

- Kettőt mondok, Eva Katerina Cvetajeva és Sergej Cvetajeva.

A "Hegedűs"

      A városi csónakázó tó partján sétálgattam. Etettem a hattyúkat és a kacsákat. Közben készítettem pár fotót a tájról. Kellemes idő volt, a nap is kisütött. A tó jege teljesen elolvadt. Ez kicsit szokatlan így január végén, de én, csak örülni tudtam a jó időnek. Megszólalt a PDA-m. A „piros” telefonomra érkezett egy üzenet. Bejelentkeztem online az otthoni biztonsági rendszerembe. A kamerát a bejárati ajtóval szemben lévő postaládára irányítottam. Egy vonal. Kiléptem az online felületről, majd a kocsimhoz indultam. Szívtam még egyet a friss tavaszias levegőből, majd beültem autómba és indítottam. A parkban jól ismert a hamburgeres, persze csak látásból. Mindig, mikor valami munka miatt mentem a parkba, rendszeresen ettem nála egy dupla sajtburgert. Remek szakács az öreg. Ahogy ettem a padon a burgerem, egy babakocsis hölgy állt meg mellettem. Lerakott mellém egy babatáskát, meg pár holmit. Átrendezte a babakocsit. Egy kis sárga borítékot csúsztatott mellém, ahogy pakolta a gyerekholmikat. Végzett és már ment is tovább. Komótosan befejeztem ebédem, majd feltűnés nélkül zsebre tettem a borítékot és visszaindultam autómhoz. A borítékban a szokásos. Memória kártya, csomagmegőrző kulcs és egy fénykép. Alig nagyobb egy igazolvány képnél. Hátulján csak egy név. Hilda. Szép nő. Arany barna hosszú haj, barna szemek. A memória kártyát beraktam a PDA-ba. Aznap, mindent olyan unottan csináltam. Semmihez se volt kedvem. Szívesebben tengtem, lengtem volna, csak úgy a parkban, vagy a tó körül. A memóriakártyán lévő adatoktól kissé meglepődtem. Piovanni. Piovanni, Piovanni. PIOVANNI! Megvan! Az a mókás fiatal író! Kevés híján hangosan felröhögtem a nyílt utcán. Eszembe jutott, a néhány hónappal ez előtti Prágai kalandom vele. Mire végigolvastam az adatokat, lehiggadtam és tökéletesen a munkára tudtam koncentrálni. Felhívtam Piovanni urat.

– Piovanni úr? Üdvözlöm! Igen! Nos, ismét én leszek a sofőrje és a kísérője! Remek, akkor már tud róla. Este önért megyek. Viszont látásra! – Kivettem a PDA-ból a memóriakártyát és pár másodperccel később már lángolt is.

          Délután összekészítettem a csomagjaim és lefeküdtem aludni. Este 8-kor csörgött az ébresztőóra. Szemeim nehezen nyíltak ki. Az utóbbi időben kicsit túlhajtottam magam, kevés volt a meló, és túl sokat edzettem. Gyors zuhany után, hamar rendbe szedtem magam, és már mentem is Piovanni úrért. A vadonatúj Audi A7-es egy luxus limuzin. Öröm volt vezetni. A 3 literes TFSI quattro motor a maga 300 lóerejével, egy olyan világot képvisel, amit csak egy szűkebb réteg engedhet meg magának. Piovanni urat lenyűgözte a luxusautó, és mondanom sem kell, engem is magával ragadott. Felvázoltam a menetrendet, miszerint München-ig megyünk autóval, majd a TGV gyorsvonattal Párizsig robogunk. Ott tartunk egy kis kitérőt, találkozunk Hildával, aki egy német származású francia krimi írónő, és nem elhanyagolható tény, hogy a szervezetünk tagja. A találkozó után a Eurostar vonattal robogunk tovább Londonba a St. Pancras International vasútállomásra. A London Library – London Könyvtárban lesz majd felolvasás, magyarul és angolul is egyaránt. Nem tudom, mit írt, vagy tett, de mindenesetre nagyon jó PR-ja van a fiúnak! Amióta a szervezet tagja vagyok, még én sem voltam olyan kiváltságos helyzetben, hogy a Ritz-ben szállásoljanak el. A Ritz hotelben. Elképesztő! Valamit tud ez a fiú, vagy valamiért a szervezetünknek fontos. Még nem láttam-látom az összefüggést. A határig Piovanni úr még nyomkodta a telefonját, aztán csak az ablakon bámult kifelé. Nem beszélgettünk sokat. Egy erdélyi lányról tett futólag említést, de kevés volt az információ, hogy eldöntsem pozitív, vagy negatív érzéseket kelt az a lány, ebben az írópalántában. Gyakorlatilag végigaludta az utat Münchenig.

              

           Már hajnalodott, mikor a München Hbf vasútállomásra érkeztünk. Utasom varázsütésre magától megébredt. Leparkoltam és már úton is voltunk a vágányokhoz. A jegyeink már előre megvoltak. Reggel 6:20 kor indult Párizsba a TGV. A 2 személyes hálófülkében kényelmesen elhelyezkedtünk. Beugrottam a zuhany alá. Párizsig valamivel több, mint 6 óra az út. A hálófülke mindössze pár négyzetméteres. Első osztályhoz képest nagyon kényelmes, de még is szűk. A 2 ágy egymás felett helyezkedik el. Piovanni urat felköltöztetem az emeleti ágyra. Az ajtót, bereteszeltem és megkértem, zuhanyozzon le és ő is dőljön le pár órára. Még is kényelmesebb egy ágyban aludni, mint az anyósülésen, még ha az egy luxus A7-es anyós ülése is. A zuhany után hamarabb elaludt, mint hittem. Zavartalanul telt utazásunk. Valamivel 11 után ébredtünk, rendbe szedtem magam, majd megkértem, Piovanni urat, hogy kicsit csípje ki magát Hilda miatt.

Csomagjainkat, egy nagyobb méretű csomagmegőrzőben hagytam, és az állomás előtt fogtam egy taxit.

    - Rue de Rivoli 228 Le Meurice s'il vous plaît. – Szóltam enyhe magyaros akcentussal a taxisnak. Nem beszélek franciául, csak pár szót konyhanyelven. Fél órás kocsikázás után megérkeztünk az étteremhez. Hilda már várt minket. Akkor találkoztunk először. Gyönyörű volt. Aranybarna haja a vállaira omlott, tökéletes mosolya megbabonázott. Úgy üdvözöltük egymást, mint akik ezer éve jó barátok. Hilda angolul beszélt, én fordítottam Piovanni úrnak. Bájos csevegés vette kezdetét, irodalomról, költészetről, szerelemről, nőkről, kontra férfiakról. Egyszer csak egy rajongó lépett asztalunkhoz. Meglepetésünkre magyarul szólt hozzánk, enyhe francia akcentussal. Autógrammot kért majd beszélgetni kezdtek. Ez alatt az idő alatt, Hilda és én megbeszéltünk pár részletet.

- Túl sokan vigyáznak a „Hegedűsre”. Szinte lehetetlen megközelíteni. Nyilvános helyekre csak oda jár, ami vagy az övé, vagy minden alkalmazott valamilyen módon neki dolgozik. Fegyverrel nem lehet a közelébe jutni. Az irodaházban ahol lakik, dolgozik, fémdetektoros és röntgen kapuk vannak. Az éttermeiben szintén. Volt specnaz-os katonák védik, és kérdezés nélkül tüzelnek bárkire, aki egy gyanús mozdulatot is tesz a „Hegedűs” közelében. A jármű, amivel szállítják, úgy néz ki, mint egy Hummer limuzin, de még egy RPG sem képes a páncélzatát áttörni. Találkozót idegennel még előre leegyeztetett időben sem hajlandó adni. Üzleti ügyekben a tanácsadóival tárgyal és ők továbbítják a parancsokat, feladatokat. Egy volt M.I. six ügynök 2 év alatt jutott be hozzá. Mikor bejutott, hogy tárgyaljon a Hegedűssel, az se szó, se beszéd fejbe lőtte. Van még kérdésed? – Ezzel kortyolt egyet a teájába.

– Az irodaépületről és az éttermekről tervrajzok, valamint ezek alatt lévő szennyvíz hálózat térképe megvan? – Kérdeztem, kissé összeráncolt homlokkal.

– Meg. Átküldöm. – Hilda kérdően tekintett rám, mint aki sejt valamit. –

 - Van egy tervem, de kell még egy kis idő és információ, de mire Londonba érünk, meglesz. – Elköszöntünk Hildától, aki barátilag, megölelgetett mindkettőnket. Piovanni urat ez a találkozás, teljesen feltöltötte és le se lehetett lőni, annyit beszélt. A taxis behúzta az elválasztó falon lévő ablakot. Nem bírtam gondolkodni. Megfájdult a fejem. Minden vágyam az volt, hogy a vonaton legyünk.

A vonaton az első dolgom az volt, hogy lelépjek egy rövid időre. Az út Párizsból Londonba csak 1 óra 20 perc. Ittam egy forró Cappuccino-t, ettől kicsit alábbhagyott a fejfájásom. De az igazi problémát még mindig az jelentette, hogy hogyan kerülök közel a Hegedűshöz. A terveket böngészgetve semmi okos nem jutott eszembe. A csatornahálózat azon része speciális vasráccsal meg van erősítve. Lángvágó nélkül lehetetlen, de ahhoz egy csapat kell. A hidegvágás szintúgy. Kevés az információ.

– Több idő kell! Több idő kell! – Üzentem Hildának, hogy több idő kell. Még legalább plusz 24 óra. Nemleges választ kaptam. Halaszthatatlan.

– Remek. Akkor kénytelen leszek improvizálni. – Magamban beszéltem, mint egy kisgyerek. Újra átolvastam minden információt, amit Hilda küldött a tervrajzokkal és a fotókkal együtt. Nem lettem sokkal okosabb, de azt már biztosan tudtam, hogy fegyver nem lehet nálam, mert sehogy nem jutok be. Mire megittam a cappucino-t, mint egy isteni szikra, pattant ki a fejemből a megoldás. Felkaptam PDA-m és vadul gépeltem.

          Csak azon imádkoztam, nehogy jobb kormányos autónk legyen. Fortuna ismét bebizonyította, hogy kegyes hozzám. Balkormányos Audi A3 Sportback. Pici pörgős autó, a legjobb a zsúfolt angliai forgalomban. Irány a Ritz hotel. Mikor a bejárat előtt álltunk, el sem hittem. Piovanni úr szájtátva meredt az épületre. Ahogy beléptünk az előcsarnokba, össze kellett szorítanom a fogaimat, különben folyton leesett volna az állam. A Mária-Terézia korabeli berendezés egyszerűen lenyűgözött. Bársony, selyem, kristály csillárok, arannyal díszített bútorok, csillogás. Nagy tisztelettel beszélt velünk a recepciós, mintha törzsvendégek lettünk volna, vagy valami gazdag, vagy híres személyek. Bejelentkezés után szerettem volna kiélvezni minden pillanatát a szobánk nyújtotta időutazási élménynek, de sajnos találkoznom kellett egy fickóval. Mivel a felolvasás és a dedikálás csak másnap délután 1-kor volt, szívesen lepasszoltam volna Piovanni urat, de ragaszkodott, hogy elkísér a régiségkereskedő barátomhoz. Bár nem épp London kellős közepe, de mégis a belvárosban a Kender street-en volt egy kis üzlete. Mindenki csak Uncle John-nak hívta. John bácsi 55-körül, fiatalos, férfias arcéllel, de teljesen ősz volt. Mint aki sok mindent megért már és csak békére vágyott.  

– John bácsi! Ezer éve! –

– Te? Te! Te csirkefogó! Ide mered tolni a képed? – Pillanatra megijedtem, miről beszél, de hirtelen a keblére kapott és olyan erővel szorított, hogy alig kaptam levegőt. Az alacsony köpcös kicsi ember úgy szorított meg, hogy minden porcikám recsegni, ropogni kezdett.

– Megszerezted, amit kértem? –

– Erre gondoltál? – és egy táskát nyújtott át. Belenéztem. Széles mosoly ült ki arcomon. Mindeközben Piovanni úr szétnézett a boltban.

– Talált valami érdekességet Piovanni úr? – kérdezte John bácsi, de nem kapott értékelhető választ. Piovanni csak ámult és bámult a sok értékes műtárgy között. Megköszöntem John bácsi ajándékát, pár percet még beszélgettünk, aztán már mentünk is tovább. Megkérdeztem Piovanni urat, mit szólna egy kis éjszakai kiruccanáshoz. Tetszett neki az ötlet. Visszamentünk a szállodába, átrendeztem a csomagomat átöltöztünk, hónom alá csaptam Piovanni úr fotós felszerelését, és már mentünk is a nagyvilágba. Taxival bejártuk a fél várost, rengeteg fotót készítettünk, megismerkedtünk 2 gyönyörű lánnyal, akikkel elmentünk egy jó étterembe. A Hegedűs éttermébe. Kicsit iszogattunk a lányokkal. Piovanni whisky-t ivott. Ír, skót. A sárga földig itta magát… Feltérképeztem az éttermet. Részegnek tettettem magam, így a biztonságiak nem nagyon foglalkoztak velem. Nyugodtan tudtam dolgozni. A tervem itt, ott hibádzott egy kicsit, de rajta voltam a hibák kiküszöbölésén. Miután már eleget ittunk, szórakoztunk, s én mindent előkészítettem, Piovannit visszavittem a szállodába. De ja vu érzésem volt. Ami hamar szertefoszlott, mikor egy rosszul irányzott célzással telehányta a jobb lábam szárát, cipőmet whiskyvel és az egyéb kajamaradékokkal. Még kétszer próbálta megcsinálni korábbi mutatványát, de akkor már résen voltam. A recepción kicsit ferde szemmel néztek ránk, és nem győztem szabadkozni, hogy a fiatal barátom, nem bírja a skót whisky-t.

            Másnap, Piovanni úgy nézett ki, mint akin háromszor keresztülment egy úthenger. Fél órát állt a zuhany alatt. Pár fokkal jobban nézett ki, de kétségbe vontam, az aznapi felolvasással egybekötött dedikálást. Eltelt még egy óra, egy forró angol erőleves, és már hasonlított egy szalonképes emberre.  Elvittem a London Library-be. Mondta, ha végzett taxival visszamegy a szállodába, de előtte elmenne a Westminster Apátsághoz. Adtam neki pénzt, hogy biztos legyen nála elég, kiszállt, majd mentem egyenesen a Hegedűs éttermébe. 

         Simán átjutottam mindhárom biztonsági ellenőrzési ponton. Beültem az étterembe. Borzasztó fejfájásos tüneteket produkáltam, aminek következtében az őrök egyből felismertek. Kértem egy hosszú kávét, ásványvizet és egy doboz aszpirint tettem az asztalra, hogy fokozzam a hatást. Az őrök mosolyogtak rajtam, én meg fogtam a fejem és eljátszottam, hogy a halálomon vagyok. Nem rendeltem mást, csak egy erőlevest, meg némi főtt krumplit egy kis csirkemellel, szárazon, lehetőleg olaj és zsírmentesen. A pincér látta rajtam, hogy elég másnapos vagyok, és kímélő kaját akarok. Rendes volt, mert a szakács is kijött, megnézett, aztán visszament. Nemsokára megérkezett a leves. Nagyon jó volt, forró, ízletes, ahogy szeretem. Kissé vissza kellett fognom magam, mert éhes voltam, de közben egy másnapost alakítottam, aki alig bír enni. Már a krumplit és a csirkét majdnem befejeztem, mikor megérkezett a Hegedűs. A törzsasztalához közel ültem le. Nagyokat sóhajtottam, és hol a hasam, hol a fejem fogtam. Az egyik őr hangosan felnevetett a kínomon. A Hegedűs értetlenkedve kérdezte, mi volt ez, mire valaki elmagyarázta, hogy előző este egy barátommal és 2 csinos hölgy társaságában rengeteg pénz költöttünk, a sárga földig ittuk magunkat és a másnaposságomon nevetnek. A Hegedűs intett, hogy menjek oda. Kedvesen visszamosolyogtam, és visszautasítottam a meghívást. Az egyik őr lépett oda hozzám, és kedvesen közölte, hogy az úr a tulaj és vendégül látna az asztalánál. Azzal a pincér már vette is el előlem a tányérokat. Egy testőr leellenőrizte ruházatom. Nem találtak nálam semmit. Leültem az asztalhoz, megköszöntem a szíves vendéglátást és abban a pillanatban az asztal alól előrántva, egy csőre töltött fegyvert szegeztem a Hegedűsre. 

          Nem haboztam. Azonnal tüzeltem. Tudtam, hogy golyóálló mellény van rajta, így az első lövés a nyak, második pedig pont a homloka közepébe ment. Véres rongyként terült el az asztalon. Mindez a másodperc tört része alatt. Felugrottam az asztaltól és a sokkból még csak magukhoz térő testőröket vettem célba. Két testőrnek esélye sem volt. Másik kettő épp csőre töltött volna. Borzasztó gyorsan pörögtek az események. Egy fél pillanat alatt felszökött az adrenalin szintem, és mint egy akciófilmben, csak úgy repkedtek a lövedékek. A konyha irányába rohantam. Éreztem, amint egy lövedék átszaladt a kabátomon a vállam felett. A meleg ruhacafatok nekirepültek arcomnak. Berúgtam a lengő konyhaajtót, amire másikoldalt egy őr felkenődött úgy, hogy ennél pechesebben nem is lehetett volna. Sikerült saját magát meglőnie. Nyöszörögve elterült. Hátam mögül hallottam a kiabálást, hogy „hívják a mentőket”, és hogy „arra menekült”. Átrohantam a konyhán, a zöldségraktáron és a hátsó bejárathoz értem. Zárva volt. Tudtam. Egy kis üvegcsét és egy darab gyurmaszerű anyagot vettem elő, cipőm talpának rejtett fiókjából, ami egy érdekes fémes papírba volt csomagolva, ami megtévesztően hasonlított a rágógumi papírjára. Rácsöpögtettem az üvegcséből a folyadékot a csomagolásra, majd rátekertem a kilincsre. Két lépést hátra léptem, elfordítottam a fejem és abban a pillanatban, hangos robbanással leszakadt az ajtó kilincse.

– Szezám tárulj! – Az autómmal a sikátorban parkoltam. Két testőr rohant felém az autóm irányából. Kérdezés nélkül tüzeltek rám. Visszalőttem, és menekülőre fogtam. A sikátorokon keresztül a rakpartig rohantam, nyomomban az üldözőimmel. A rakparton a konténerek között még mindig üldöztek. Pár lövés dördült. De tőlem messze csapódtak be a lövedékek. Egy sarkon befordultam és egy nyitott konténerben találtam magam. Az ajtóban meghúzódtam, amíg eltűnnek üldözőim. Ebben a pillanatban rám csapták az ajtót.

– Hééé! – kiáltottam, de nem reagált senki. Rám zárták a konténer ajtaját. Egyszer csak megmozdult a konténer. Éreztem, hogy felemelkedik. Csak úgy himbálódzott a levegőben. A sötétben semmit nem láttam. Pár másodperccel később hatalmas puffanással földet ért a cellámul szolgáló konténer. PDA-mal próbáltam világítani. Raklapokon lefóliázott dobozok voltak. DVD lejátszó. Egy másikon televíziók, míg egy harmadikon instant leves porok, egy negyediken liszt.

– Mi ez valami segélyszállítmány? – Ahogy mentem hátrébb a konténerben egy raklapon Ásványvizes palackok voltak.

 – Remek, legalább vizem van. – Egy másik raklapon háztartási kekszet találtam.

– Fantasztikus! Egy raklap víz, egy raklap háztartási keksz. Ki tudja, meddig leszek bezárva, de hogy 3 nap után undorodni fogok a keksztől, az már tuti! – Lerogytam az ásványvizes raklap végébe. Felvágtam a zsugorfóliát, kivettem egy palackot, megbontottam. Lassan kortyolgattam. Azon gondolkodtam, vajon hova visznek. Maradok itt Angliában vagy egy másik országba visznek. Útlevelem nálam volt. No meg egy fegyver, félig üres tárral, amivel angliában megöltem egy embert. Nem jó kezdés egy másik országban. 

       Térerő nem volt. Így engem nem lehetett elérni. Felhívtam a 112-őt. Nem tudom, hogy csinálták, de ehhez nem kell térerő. Bárhonnan elérhető. Megkérdeztem, hogy tudna e továbbítani egy üzenetet. Közölte velem, hogy ez sajnos nem lehetséges. Még pár percig győzködtem, végül megígérte, hogy munkaidőn túl, ha nem késő továbbítja üzenetem. Lediktáltam, hogy a Kender Street-en van egy régiségkereskedés, és ott dolgozom. Az állásom múlik rajta, hogy a főnök tudjon arról, hogy a sötét bástyát becsomagolták és úton van egy konténerben, ha megérkezik a címzetthez, a címzett visszaigazolja a szállítást. A diszpécser hölgytől elköszöntem, és bóknak szánva, randira hívtam, amit kedvesen visszautasított. Kikapcsoltam telefonom. Ahogy ott ültem, azon gondolkodtam, mennyi ideig bírom ezzel a kevés levegővel. Majd rájöttem, csinálok szellőzőnyílást a fegyveremmel. Aztán, hogy végzem el a kis és nagy dolgom. Csak fogtam a fejem. Arra gondoltam, hogy egy darabig maradok, nem ugrálok, mert lehet, hogy pár nap után kinyitják a konténert, hisz élelmiszer van benne.

         26 nap után végre kinyitották a konténer ajtaját. A munkás, aki kinyitotta, szóhoz se jutott, mikor meglátott. Angolul kérdeztem hol vagyok? Legnagyobb meglepetésemre oroszul jött a válasz.   Moszkva.